– De én nem az anyádat segítettem, Harper! – léptem közelebb. – És te nem kértél segítséget. Te lopkodtál a férjedtől, átvertél engem, és úgy viselkedtél, mintha ez a ház a te jussod lenne! Úgy bánsz ezzel az otthonnal, amit a férjemmel két kezünkkel építettünk fel, mintha egy ingyenes hotel lenne, ahol te vagy a tulajdonos, én meg a nemkívánatos cseléd!
– Ez nem a maga háza többé! – visította Harper, teljesen elveszítve az önkontrollját. – David az egyetlen fia! Úgyis ő örökli! Jogon jár nekünk ez a hely! A babámnak szobákra van szüksége, nem egy idős asszony emlékeire meg elavult bútoraira!
David ránézett a feleségére. A tekintetében már nem volt szeretet, nem volt elvakultság. Csak a teljes, kíméletlen kiábrándultság maradt.
– Harper – mondta David meglepően nyugodt hangon. – Pakolj.
– Mi?! – Harper elhűlt. – Mit mondtál?
– Azt mondtam, hogy pakolj. Azonnal.
– David, terhes vagyok a gyerekeddel! Nem dobhatsz ki!
– Nem dobunk ki – léptem közbe szilárdan. – Két nappal ezelőtt te adtál nekem ultimátumot, Harper. Azt mondtad: „Vagy te elmész a hónap végére, vagy mi megyünk.” Én akkor odaadtam neked a költöztető dobozokat. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar hasznukat veszed, de most itt az ideje.
4. Fejezet: A távozás és a következmények
Az éjszaka hátralévő része szürreális élmény volt. Harper tombolt, sírt, fenyegetőzött, majd könyörgött. Felhívta az anyját, Evelynt is, aki próbált a telefonon keresztül kiabálni Daviddel, de David egyszerűen kinyomta a hívást, és letiltotta a számát.
David maga segített Harpernek összepakolni a ruháit és a személyes tárgyait azokban a dobozokban, amiket két nappal ezelőtt én adtam oda nekik. A fiam nem kiabált többé. Némán, szisztematikusan hordta le a dobozokat Harper kocsijába.
A menyem reggel hatkor hajtot el. Az utolsó szavai a következők voltak:
– Sosem fogjátok látni ezt a gyereket! Megtiltom, hogy a közelébe gyertek!
