este látom az ablak másik szélén. Ugyanott van. Csend. Még mindig olyan, mint egy őr, aki csendben tartja a rendet. Az elmúlt néhány hónapban én sem aludtam jól. Csendben ültem a sötét szobában, nem kapcsoltam fel a lámpát, csak kinéztem az ablakon, nem igazán tudva, miért. Néha ott van, a túloldalon, az utcán. Az öreg macska az ablak szélén. Lehet, hogy butaságnak tűnik. De ez egy kicsit megnyugtatja az elmém. Mintha valami még mindig maradt volna ezen az utcán. Vett egy dobozt, aminek “konyha” felirata volt, és túl gyorsan letette. — Én hívtam először,” mondta. — Azt mondták, elfogadják. Úgy beszélt, mintha egy bíróság előtt igazolná magát. — Ott csak egy szobám van, ő nem néz rám. — Egy kis szoba. Az egyik ablak a falra néz. A bérleti díjak magasabbak, mint kellene. A főbérlő nemet mondott. Felkiálttam. Nagyon kiáltottam. De nemet mondott. Kacsintott. — És még van esélyem találni valamit. “Sok szerencsét.” Ez a szó megragadt bennem. Ma szerencsének hívjuk: egy szűkös, ismeretlen helyet találni mehetetlen árakkal, és az élet egy részét a járdán kell hagyni. Közelebbről néztem. Ugyanez két nappal ezelőtt az a macska. A hajam be van kötve. Por a farmeren. Egy kék folt a combján. És legfőképp – szégyen az arcán. BölcsességG biztosan hidegség. Nem érzéketlenség. Szégyen. — Nem tarthatom az autóban, ha tényleg rosszul sülnek valami – mondta még halkan. — Nem tudom megcsinálni. Aztán leültem. A dobozok között, és sírni kezdett. Nem tűnik rendesnek. Nincs korlátozás. Valójában könnyek. — A legtöbb embert utálja, mondja nevetés és könnyek között. — Még a nővérem is. Egy nap egyenesen a cipőjébe hányt. Erőltetett mosolyogtam. És hozzátette: — Minden este az ablaknál várt rám. Még akkor is, amikor későn jöttem haza. Mindig ott van. És ekkor értettem meg az alapokat. Ez a macska nem teher. Ő volt élete