Elle a csészébe merítette a tekintetét, a gőz lassan szállt fel a kerámia széléről.
– Szűk. És a falak vékonyak – mondta elgondolkodva. – Hallom, amikor a szomszéd veszekszik, hallom a csövek csöpögését a fürdőszobában. De… van egy saját ajtóm, amit be tudok csukni. És nem kell attól félnem, hogy a főbérlő holnap megint emeli a bérleti díjat. Kezdem megszokni.
Megállt egy pillanatra, majd felnézett rám. A tekintetében annyi őszinteség és mélység volt, ami miatt hirtelen nem találtam a megfelelő szavakat.
– Köszönöm, hogy befogadtad. Nem is tudod… anélkül nem tudtam volna elindulni. Ha őt is el kellett volna visennem a menedékhelyre, ott helyben összeomlottam volna. Ő volt az utolsó kapocs a régi életemhez. Ahol még… ahol még volt valami otthonhoz hasonlóm.
– Nem tesz semmit – feleltem, és leültem vele szemben. – Az én házam is túl nagy volt egy embernek. A macska legalább rendet tart. Megmutatja, hol a helyem.
Elle elmosolyodott. Az a mosoly nem volt hangos vagy felhőtlen, de olyan meleg volt, mint a kora tavaszi napfény, amely áttöri a téli fagyot.
Az ezt követő hetekben lassan megváltozott a ritmusunk.
Nem beszélgettünk órák hosszat, nem szerveztünk nagy programokat. De keddenként, amikor Elle a munka után eljött a macskáért – vagy egyszerűen csak azért, hogy igyunk egy csésze kávét –, a lépcsőházból hallatszó kulcscsörgése már nem a magányt jelentette.
És a macska sem az az idegen állat volt többé, akit egy dobozból emeltek ki. Ő lett a híd két olyan ember között, akik mindketten azt hitték, hogy az életük legnehezebb fejezetét már lezárták.
Egyik este, amikor a nap lemement, és a városon átvonuló eső cseppjei kopogtak az ablaküvegen, együtt ültünk a nappaliban. A macska – mint minden este hat órakor – az ablakpárkányon ült, de most nem a kinti sötétséget leste vágyakozva, hanem békésen hunyorogva dőlt neki a meleg üvegnek.
