utolsó tanúja. Az utolsó, aki látja, hogy fáradtan hazamegy, csendben melegíti a vacsorát, és kapaszkodik, amikor már nincs ereje. Néha az emberek nem adják fel, amit szeretnek. Feladják, mert az élet annyira nyomta őket, hogy már nem bírják egyedül. Felemeltem a dobozt. — Mikor indulsz? — Két percig. Felálltam, és mögöttem hirtelen éreztem a saját házam csendjét. Nincs feleség. Nincsenek gyerekei. Nincs hang a konyhából. Csak én vagyok, egy régi kanapé, egy televízió beszél magával, és az esték mind ugyanazok, mint hideg kanalak a fiókban. Szóval azt mondtam: — Engedd el. Elle felemelte a fejét. — Mi? — Hagyd nálam. Pont a szomszédban vagyok. Bármikor eljöhetsz hozzá, amikor csak akarod. De nem kellett mennie a menedékre. A kezével eltakarta a száját, és sírni kezdett. Ezúttal más. Nem a fájdalom miatt. De a megkönnyebbülés okozta neki a fájdalmat. Tíz perccel később hozott egy tálat, egy régi takarót és egy farok nélküli macskát. “Az ablaknál szeret,” mondta az ajtómnál. — És nem eszik, ha a homokszőnyegje túl közel van a táljához. Furcsa személyisége van. — Szóval jól kijövünk egymással,” válaszoltam. Korán reggel mosolygott. Amikor a teherautó elindult, hazaviteltem a macskát. Lassan kilépett a ketrecéből, úgy vizsgálta a szobát, mintha az egész létezésemet ítélné meg, majd felugrott a nappali ablakának széléhez. Este, amikor a naplemente kezdett leszállni, láttam a képét, ahogy leválik az üvegtől. Csend. Igen. Mintha már tudta volna a helyét itt. Az első éjszaka nem a takarót választotta, hanem a régi széket, amin alig ültem, mióta a házam olyan csendes lett. Azóta a csend megváltozott. Már nem esik villámdarabokká, mint korábban. Lélegezni kezdett. Azonban minden este hat órakor a macska az ajtómhoz jött, és ott ült. Eleinte azt hittem, hogy el akar menni. A második napon megértettem: ő várja őt. Nem az utcák miatt. Nem a szabadságért. Nem egy új otthonért.