Az Ablak Mögötti Csend
A délutáni napfény fáradtan esett be a nappali ablakán, megcsill
anva a padlón heverő porszemeken. Amikor kinyitottam a bejárati ajtót, Elle állt ott. Nem volt rajta az a kétségbeesett, megtört kifejezés, ami a költözés reggelén az arcára ült, de a szeme sarkában még ott rejtőzött az elmúlt hónapok kimerültsége. A kezében tartott papírzacskóból friss kávé és péksütemény illata áradt.
– Szia – mondta halkan, szinte félénken, mintha attól tartana, hogy zavar. – Csak… gondoltam, útba ejtlek. Munka után.
A macska, amely eddig méltóságteljesen ült a nappali ablakának párkányán, a hangot hallva azonnal felkattintotta a füleit. Egy pillanat alatt leugrott, és nesztelen léptekkel előrejött a folyosóra, majd Elle cipője mellett elidőzve, halkan dorombolni kezdett, miközben a bozontos farkával a bokáját dörzsölte.
Elle lehajolt, és az ujjbegyével óvatosan megsimogatta a fejét. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és a vállai láthatóan megkönnyebbülve lejjebb ereszkedtek.
– Látom, jól megvannak – jegyeztem meg, és elhúzódtam az ajtóból, hogy utat engedjek neki. – Bejössz?
A konyhában gőzölgő teát főztem, miközben ő a régi, kopott konyhaasztalunk mellett ült, ugyanazon a helyen, ahol az elmúlt években szinte soha nem ült senki rajtam kívül. A lakásom csendje – az a nyomasztó, üres csend, amit eddig csak a tévé hangja tudott megtörni – most hirtelen valahogy élőbbé vált. Nem volt kényelmetlen. Olyan volt, mint amikor egy lakatlan házba végre beköltözik a melegség.
– Hogy bírod az új helyet? – kérdeztem, miközben letettem elé a bögrét.
