Roman szíve egy pillanatra kihagyott egy ütést. A Beacon Hill-i kastély – ezt az épületet tíz évvel ezelőtt vette meg egy idős, visszahúzódó jogásztól, aki évtizedekig magányosan élte itt le az életét. Roman teljesen átalakíttatta a belső tereket: modern irodákat, luxuslakosztályokat alakíttatott ki, és azt hitte, teljesen eltüntette a régi tulajdonosok nyomait.
De vajon mi volt a falak mögött?
A titkos folyosó nyomában
Roman nem szólt többet. Sarkon fordult, és hatalmas léptekkel indult vissza a kastély főlépcsője felé, maguk mögött hagyva a jégkorongpályát. A két kislányt a biztonsági őr felügyeletére bízta a télikertben, ő maga pedig egyenesen a saját magánirodájába sietett.
A nagy, mahagóni íróasztal mögött állva a nyugati falra nézett. Arra a falra, amelyre Mia korábban rámutatott.
Évek óta dolgozott ebben a szobában. Évek óta hallotta néha éjszakánként a furcsa, alig hallható morajlást a lambéria mögül, amit mindig a régi fűtéscsövek tágulásának vagy a bostoni tengeri szélnek tulajdonított.
De most… most meghallotta a porszívó hangját. Olyan hangot, ami nem a valós térből jött.
Roman odalépett a nagyméretű könyvespolchoz. A polc roskadozott a ritka jogi és pénzügyi kötetektől. Kinyújtotta a kezét, és végigsimította a bal oldali díszlécet. Emlékezett az eladó egy elejtett mondatára abból az időből, amikor átvette az ingatlant: „A régi öreg szerette a titkokat. A könyvtár nemcsak könyveket őriz.”
Megtalálta a rejtett kioldót: egy fémgombot a negyedik polc mögött, amit egy bizonyos lexikon tartott lenyomva.
Halk, fém a fémen csikorgó hang hallatszott. A hatalmas könyvespolc – a nehéz könyvekkel együtt – lassan, méltóságteljesen kifelé fordult a tengelyén, mint egy titkos átjáró egy gótikus regényben.
A sötétből fojtogató, elhasznált levegő áramlott ki. Olyan szag volt ott, mint egy évtizedek óta bezárt padláson: a por, a régi papír és a lelakatolt idő szaga.
Roman előhúzta a mobiltelefonját, felkapcsolta a zseblámpát, és belépett a nyíláson.
