– Apa! – kiáltotta Mia, és amikor meglátta az idős asszonyt a rács mögött, nem félt. Odalépett, és átnyújtotta a sálat a rácson keresztül. – Anya azt mondta, hogy neked is fázik a kezed a sok munkától.
A fogságból a fényre
Roman nem tudta visszatartani a könnyeit. Az a rideg, kemény üzletember, aki Boston legmagasabb toronyházait uralta, most ott térdelt a sötét pince padlóján, és zokogott, miközben a fia, a lánya és az édesanyja – akit harminc éve halottnak hitt – ott voltak körülötte.
Egyetlen határozott rántással szétfeszítette a régi, elrozsdásodott vasrács lakatját. A fém hangosan reccsent, és az ajtó feltárult.
Clara lassan lépett ki a szabadságra, a fénybe, amelyet a zseblámpa és a beáramló hajnali ragyogás festett a falakra. Nem volt már szükség porszívóra, sem a képzeletbeli tisztogatásra. A múlt árnyai végre eloszlottak a Beacon Hill-i kastély sötétjéből.
Ahogy a nap első aranyló sugara áttörte a jégkorongpálya és a kastély ablakait, Roman átölelte az édesanyját, és a gyerekeihez hajolt. Tudta, hogy a sebeket nem lehet egy pillanat alatt begyógyítani, és a múlt büntetőjogi következményeivel is szembe kell nézniük. De a falak leomlottak – és a csend, ami ezután következett, végre a valódi, tiszta otthon csendje volt.
