A falak mögötti világ
A rejtett folyosó keskeny volt, alig fért el benne egy ember. A falakat nem vakolták le; durva téglák és rozsdásodó csövek kísérték az utat. A zseblámpa fénye egy lépcsősorra esett, amely lefelé vezetett – a ház alapzatának legmélyebb pontjára, a régi, elfeledett pincék alá, amelyekről a Blueprint terveken sosem esett szó.
Roman a lépcsőn haladva érezte, hogy a pulzusa a halántékában kalapál. A 38 éves üzletember, aki milliárdos üzleteket bonyolított le hidegvérrel, most olyan zsigeri félelmet érzett, mint gyerekkorában, a tűzvész éjszakáján.
Lefelé menet meglátta az első nyomot.
Egy régi, sárgás műanyag vödör állt a lépcső alján, mellette egy elkopott fejű porszívó – pontosan ugyanolyan típusú, mint amilyeneket a hatvanas években használtak. És a porszívó mellett… egy apró, elnyűtt kislányi cipő.
– Istenem… – suttogta Roman, és a hangja megremegett a szűk térben.
A folyosó végén egy vasrácsos ajtó állt. A rácson át hrunyorgó, gyenge sárgás fény szűrődött ki. Valaki égettette a villanyt odabent – egyetlen, ernyő nélküli izzó lógott a mennyezetről.
Roman odalépett, és megragadta a vastag vasrácsot. Nem volt kulcs a zárban; az ajtó csak becsukva volt, egyetlen mozdulattal ki lehetett lökni.
– Van itt valaki? – kiáltotta befelé, de a hangja rekedt volt, alig hallható.
A kis helyiségből – ami egy ablaktalan, de meglepően tiszta, apró szobának tűnt – egy idős asszony lépett elő.
A haja hófehér volt, az arca mélyen barázdált, de a szemeiben ott égett az a felismerés, ami miatt Roman azonnal megállt. Az asszony egy régi, virágos kötényt viselt, a kezében pedig egy rongyot szorított, amivel épp a kopott asztalt törölte tisztára.
Amikor meglátta Romant a rács túloldalán, nem ijedt meg. Nem sikoltozott. Csak elmosolyodott – egy olyan fáradt, szomorú mosollyal, ami átvágott az évtizedek csendjén.
