– Megjöttél, kisfiam – mondta az idős asszony. A hangja gyenge volt, de tisztán csengett a kis cellában. – Olyan sokáig tartott a takarítás. De megígértem a főnöknek, hogy rendet teszek, különben… különben elvisszék az otthonunkat.
Az igazság hálója
Roman lábai elnehezedtek. A zseblámpa kiesett a kezéből, és tompa puffanással esett a betonra, de észre sem vette.
Az asszony, aki ott állt szemben, nem volt más, mint Clara – az az édesanya, akiről Roman harminc éve azt hitte, hogy meghalt abban a bizonyos, mindent elemésztő tűzvészben, amelyet az apja idézett elő a családi birtokon. Az apja, aki akkoriban a város egyik legbefolyásosabb, de legkegyetlenebb embere volt, és aki mindent eltitkolt, hogy megvédje a hírnevét.
– Anya…? – hörgött fel Roman, és a térdei megroggyantak. Nekidőlt a vasrácsnak, a kezei görcsösen markolták a hideg acélt. – Azt… azt mondták, hogy a tűzben… Azt mondták, hogy nem maradt belőled semmi!
Clara közelebb lépett a rácshoz, és átdugta a vékony, erezett kezét a rácsok között, hogy megérintse fia arcát. A bőre hideg volt, de az érintése valóságos.
– Az apád akarta így, Roman – mondta az asszony halkan, miközben a könnyei szabadon folytak végig az arcán. – Nem bírta elviselni, hogy az elmémlésem… a betegségem miatt nem illek bele a tökéletes társasági életébe. Ide zárt, és azt hitte, a világ elfelejt. De én nem felejtettelek el. Minden este hallottam a lépteidet a mennyezet felett. Minden egyes alkalommal, amikor takarítottam a képzeletbeli folyosóimat, neked énekeltem. És most… most a te kislányod, Mia, meghallotta a hangomat a falak mögül. Mert a vér nem hazudik, kisfiam. A szeretet áttöri még a legvastagabb téglát is.
A folyosó távoli végéből hirtelen lépések zaja hallatszott. A kis Mia futott be a titkos átjárón, a kezében tartva a kék sálat, a nővére pedig aggódva kísérte.
