III. RÉSZ: A fordulat ára
A konyhában beállt csend szinte fojtogató volt. A korábbi gúnyos nevetések, a megvető pillantások és a lenéző szavak mind elszálltak, mint a füst. Raúl a konyhasarokba támaszkodott, a térdei megrogytak. Olyan ember volt ő, aki egész életében mások leértékeléséből táplálkozott, mert a saját tehetségtelen valóságát csak így tudta elviselni. Most azonban szembe kellett néznie a tettei következményével.
— Claudia… kérlek… — dadogta Raúl, és megpróbált közelebb lépni a feleségéhez. — Kicsim… hát tizenkét éve vagyunk házasok. Nem teheted ezt velünk. Az anyám… hova menne az idős korára?
Claudia felállt az asztaltól. A sötétkék öltönye, amelyet az előléptetésére vett, most úgy festett rajta, mint egy páncél.
— Amikor tizenkét évvel ezelőtt hozzámentem hozzád, azt hittem, egy olyan partnerem lesz, aki támogat, akivel együtt építjük a jövőnket. Ehelyett egy olyan embert kaptam, aki az első perctől kezdve arra törekedett, hogy eltörölje a létezésemet is. Nem én tettelek tönkre titeket, Raúl. Ti tettétek tönkre magatokat azzal, hogy azt hittétek: a kegyetlenség és a hazugság örökké tart.
Doña Elvira ekkor kitört. A félelem helyét átvette a régi, jól ismert gyűlölet és hisztéria.
— Te átkozott! Te hálátlan boszorkány! A fiamat akarod tönkretenni egy darab papírért? Majd meglátjuk, mit mondanak a rendőrök, ha…
— A rendőrséget már értesítettem a cég jogi képviselőjén keresztül — vágott közbe Claudia nyugodtan. — Raúl választása van: vagy most aláírja a közös megegyezéses felmondást és a cég elleni követelésekről szóló lemondási nyilatkozatot, és elköltözik az édesanyjával együtt, vagy holnap reggel a börtönben kezdi a napot a sikkasztási vádak miatt. A választás a tietétek.
Raúl remegő kézzel vett fel egy tollat az asztalról. A szemei megteltek könnyel – nem a bűntudat, hanem a tiszta önzés és a vereség könnyeivel. Megértette, hogy vége. Az a nő, akit mindennap kinevettek a rizségetésért vagy a papírmunka miatt, most a sorsuk felett rendelkezett.
