IV. RÉSZ: Epilógus – A saját égboltunk alatt
Két héttel később a zapopani lakás nappalija teljesen megváltozott.
A falakról lekerültek a régi, komor képek. A televízió nem a Chivas meccset üvöltötte üres sörösdobozok gyűrűjében; helyette csendes, kellemes jazz szólt a hangszórókból.
Claudia egy csésze friss kávét tartott a kezében, miközben az ablakból nézte a reggeli várost. A válási papírok első példánya már az asztalon feküdt; Raúl és az anyja elköltöztek egy kis, külvárosi albérletbe, miután a cég eltekintett a börtönbüntetéstől a teljes pénzügyi visszatérítés fejében. Raúl most egy alacsonyabb pozícióban dolgozott egy másik építkezésen, messze innen, és a neve végre lekerült Claudia életéről.
A konyhaasztalon pedig ott állt egy friss, gyönyörű epertorta és egy üveg finom bor – nem azért, mert valakinek meg kellett felelnie, hanem azért, mert Claudia saját magának vették meg, hogy megünnepelje az első hónapját igazgatóként.
A kulcs megfordult a bejárati ajtóban. Nem Raúl volt az. Sofia, Claudia egyik legjobb barátnője lépett be egy csokor virággal a kezében.
— Na, igazgató asszony! Készülhetsz a hétvégi ünneplésre? — kérdezte Sofia mosolyogva.
Claudia rámosolygott a barátnőjére. Az arca ragyogott; semmi nyoma nem maradt annak a félelemnek vagy bizonytalansknak, ami egykor gúzsba kötötte.
— Készen állok, Sofia — mondta Claudia, és a poharába töltött egy kis bort. — Mostantól kezdve minden garnéla és minden torta az enyém. És a jövő is.
Vége.
