Szóval elintéztem.
Kifizettem a kauciót.
Aztán az egyensúly.
Ellenőriztem az étlapot.
Tárgyaltam a privát szoba formuláját.
Átnéztem az ülési rendszert.
És türelmesen elviselte a három virágdíszítési változtatást, amelyeket Margit követelt, azzal az ürüggyel, hogy minden korábbi változat “túl hétköznapinak” tűnt.
Most a bejáratnál állt, karját Nathanéban keresztbe fonta, miközben üdvözölte az érkező vendégeket.
“A fiam tényleg tudja, hogyan bánjon az anyjával.”
Nathanre néztem.
Meg voltam győződve róla, hogy ellentmond neki.
Azt mondja, én fizettem az eseményért.
Vagy legalábbis azt mondja az anyjának, hogy a gyerekeim szívesen látottak.
Ehelyett kerülte a tekintetemet.
“Anya,” mondta végül, “talán még nincs itt az idő.”
Margaret mosolya elhalványult.
“Ma van a születésnapom.”
Hangja élesebbé vált.
“Én döntök el, ki jön a bulira.”
Aztán Sophie-ra és Calebra pillantott.
“Nem fogom átszervezni az estét egy másik ember gyerekei szerint.”
Sophie arca elsápadt.
Apjuk, Daniel, hat évvel korábban balesetben halt meg.
Margaret tudta ezt.
Tudta, mennyire érzik még mindig Sophie és Caleb a hiányát.
Léptem előre.
“Nem fogsz így beszélni a gyerekeimről.”
Margaret úgy nézett rám, mintha épp most tettem volna magam bolondba.
“Nathan már gondoskodik rólad.”
Homályos gesztust tett a gyerekek felé.
“Te, két gyerek, akik nem az övéi, és ez a luxus lakás, amit mindannyian élveztek.”
Aztán lehajtotta a fejét.
“Ne legyél az, aki áldozatot hoz.”
Caleb felnézett rám.
A hangja olyan mély lett, hogy majdnem nem hallottam.
“Anya… Teher vagyunk? »
Ez a kérdés valamit megtört bennem.
Nathanre néztem.
Nem Margaret.
Ő.
“Tényleg nélkülünk fogtok bemenni?”
A vendégekre nézett.
Aztán az anyja.
Aztán a nyitott ajtókon.
“Nem ronthatom el a születésnapját.”
Ez az ő döntése volt.
Bejött.
Nélkülem.
Sophie nélkül.
Caleb nélkül.
Margaret a karját az övéhez simulta, és még egyszer hátrapillantott rám.
“Egy jól viselkedő nő tudja, mikor kell félreállni.”
Nem kiabáltam.
Nem vitatkoztam.
Nem próbáltam erőltetni az ajtókat.
