A Valdés Norte szálloda csöndes, elegáns pihenőszobájában a levegő szinte megdermedt. A falakat borító sötétbarna faburkolat és a nehéz, bordó bársonyfüggönyök kizárták a külvilág zaját. A sarokban lévő kis asztalon egy olvasólámpa éles, sárgás fénye vetült Julián Valdés megviselt, ráncos arcára. Az idős férfi a puha karosszékbe süppedve kortyolta a Lucía által hozott meleg húslevest, miközben a tekintete egyetlen pontra szegeződött.
Gabriel Valdés, a szállodacsoport negyvennégy éves, vasakaratú tulajdonosa ott állt az ablak mellett. Az öltönye még mindig makulátlan volt, de a testtartása megváltozott: a magabiztos, rideg üzletember álarca leolvadt róla. A kezét a zsebébe süllyesztette, az ujjai pedig görcsösen szorultak ökölbe.
Tizenöt év. Tizenöt év telt el azóta, hogy utoljára hallotta ezt a szót attól az embertől, aki elhagyta a családot, amikor Gabriel még csak egy huszonéves, apját gyűlölő fiatalember volt.
A Múlt Árnyai a Pihenőszobában
– Fiam… – ismételte meg Julián halkan, a hangja elcsuklott, és a koszos, megkopott kabátjának ujjával gyorsan letörölt egy makacs könnycseppet a szemközevéről. – Azt hittem… azt hittem, már soha többé nem látlak. Csak a tévében… a gazdasági magazinokban láttam a nevedet. Mindig büszke voltam rád, Gabriel. Bár tudom… tudom, hogy nincs jogom ehhez a szóhoz.
Gabriel lassan elindult a szék felé. A léptei szinte hangtalanul estek a vastga szőnyegen. Megállt Julián előtt, lehajtotta a fejét, és a szemeiben a düh, a fájdalom és a mélyen elfojtott szeretet vad vihara kavargott.
– Mit keresel itt, Julián? – kérdezte Gabriel, és a hangja ridegen csattant, bár a kezremegését nem tudta teljesen elrejteni. – Tizenöt év. Egyetlen üzenet, egyetlen hívás nélkül eltűntél. Azt hittük, meghaltál. Anyám… anyám belehalt abba a magányba, amibe hagytál minket, amikor felgyújtottad a múltunkat a rossz befektetéseiddel! És most… most odamész a saját szállodám elé, mint egy koldus?
