Estaba éppen a nappalit takarította, amikor meghallottam az igazgató parancsát. Az öreg egy kis cserepes olívafa mellett ült, egy kabátját viselve, ami túl vastag volt szeptember végéhez, a cipője poros volt, és egy textilzacskó nyomta a mellkasát. Körülbelül 78 éves. Nehezen lélegzett, és az ajkai szárazak voltak.

– Tudjátok… – mondta Julián, miközben a napfény megcsillant a szemüvegén, és a városon átsuhanó autókat nézte. – Azt hittem, az életben mindent el lehet veszíteni a pénzzel együtt. A büszkeséget, a családot, a nevet.

Gabriel átnyúlt az asztal felett, és ráhelyezte a kezét az idős ember vékony, erezett kezére.

– Nem vesztettél el semmit, apa – mondta Gabriel halkan, de határozottan. – Csak hosszú utat tettél meg, hogy hazatalálj.

Lucía elmosolyodott, a kávéscsészéjét a szájához emelte, és a madridi égboltot nézte. A vihar elült, a múlt sebei lassan gyógyulni kezdtek, és a reggeli napfényben minden újabb perc egy tiszta, ígéretes kezdetet hozott.