Gabriel megdöbbenve bámult az apjára. A harag, amit tizenöt éven át táplált a szívében, hirtelen kártyavárként omlott össze. Megértette, hogy az idős ember nem azért ment oda a szállodájához, hogy megalázza, hanem mert a kimerültségtől és a betegségtől alig bírt állni, de az utolsó erejével is azt akarta tenni, amit apaként tartozott a fiának.
Az Üzleti Világ és az Emberi Szívek
Kint, a La Moraleja-i szálloda folyosóján Álvaro éppen dühösen pakolta össze a dobozait. Amikor meglátta, hogy a főtitkár és két biztonsági őr kíséri ki az épületből, elvörösödött.
– Megőrültetek?! – kiabált Álvaro, miközben a mappáit szorongatta. – Én hoztam ezt a tízmillió eurós technológiai szerződést a cégnek! Ki nem szarja le egy öreg csövest a portán?! Gabriel nem teheti ezt velem!
– Mr. Valdés utasítása volt – mondta a biztonsági főnök hűvösen, és az ajtóra mutatott. – És a szerződést, amire hivatkozik… hát, az igazgatótanács öt perce érvénytelenítette, miután kiderült, hogy a feltételeket a Lucía asszony által készített fejlesztések nélkül meg sem köthették volna. Önnek pedig lejárta a szerződése, Álvaro úr. Kifelé.
Álvaro tehetetlen dühében a földhöz vágta a mappáját, de a biztonságiak határozott mozdulata miatt kénytelen volt távozni a sötétbe boruló utcára.
Új Kezdet a Kávézó Asztalánál
Három nappal később Madrid egyik csendes, napsütötte teraszán, egy kis kávézóban három ember ült egy asstl körül.
Julián Valdés egészségi állapota a kórházi kezelések után sokat javult. A haja meg volt nyírva, tiszta inget viselt, és a kezében tartott kávéscsésze sem remegett már annyira. Mellette Gabriel ült, aki az elmúlt napokban több órát töltött az apjával, pótolva a elvesztegetett évtizedeket.
És szemben velük Lucía ült. A kék köténye már nem volt rajta; a Valdés Norte szállodacsoport új, külső tanácsadói és logisztikai igazgatói megbízását tartotta a kezében, amit Gabriel személyesen ajánlott fel neki, elismerve mindazt a bátorságot és emberséget, amit a legnehezebb pillanatban tanúsított.
