– Amíg a lakás csak az ő nevére van, itt senki vagy.
Ezt a lakást egy évvel az esküvőnk előtt vettem.
Hét éven át spóroltam, további megrendeléseket fogadtam el, és lemondtam a szabadságról.
Apám a halála előtt adta nekem a megtakarításait.
“Gondoskodj róla, hogy legyen saját otthonod, lányom,” mondta.
“Hogy soha ne kelljen félned attól, hogy nem tudod, hová menj, ha valaki elküld.”
Csendben újra kimentem, és néhány percig a lépcsőházban álltam.
Aztán újra kinyitottam az ajtót, és szándékosan hagytam, hogy a kulcsok zörögjenek.
Amikor beléptem a konyhába, mindketten mosolyogtak.
Aznap éjjel Denis aludt, én pedig az ágy szélén ültem, és azon tűnődtem, hogy valamit félreértettem-e.
Másnap reggel a válasz a zsebében volt.
Ő maga kért, hogy vegyem elő a töltőjét.
Mellette egy mappa volt, amelyből egy papírlap a nevemmel állt.
Kinyitottam.
Ez egy ajándéklevél tervezete volt, amelyhez át kellett adnom a lakás felét Denisnek.
Az aláírásom helyét sárga ragasztós cetli jelölte.
Nem kezdtem el ordítani.
Lefotóztam az oldalakat, visszatettem a mappát, és felhívtam egy ismert ügyvédet.
Csak azt kértem, hogy magyarázza el, milyen dokumentumot láttam már.
Kiderült, hogy mindent jól értettem.
Ezután felhívtam Denis húgát, Annát.
– Már befejeződött a felújítás anyád lakásában?
Meglepődött.
– Milyen felújítás?
Csendben voltam.
– Polina, Mama kiadta a lakását.
– Már a harmadik hónap.
– Nem tudtad ezt?
Ekkor végre megértettem, miért nem pakolta ki teljesen a bőröndjét.
Nem jött látogatóba.
Ő beköltözött anélkül, hogy megkért volna.
Most a bőrönd nyitva volt az asztalon, és az anyósom még mindig várta, hogy elkezdjek igazolni magam.
Feltettem a papucsát a kardigánra.
“Nem tört ki egy cső sem a lakásodban,” mondtam.
Denis lefelé fordította a kijelzőjét.
– Ki mondta ezt?
– A döntő tényező az, hogy nem te voltál.
Az anyósom összeszorította az ajkait.
– Kiadtam a lakásomat.
– És akkor mi van?
– Szerinted könnyű nyugdíjon élni?
