Megállt az ajtónál.
– Beszélhetünk holnap?
“Meg tudjuk csinálni,” mondtam.
– De a beszélgetés nem jelenti azt, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba.
Az ajtó csapódott.
Néhány percig mozdulatlanul álltam, még mindig várva a következő vádat.
Aztán visszamentem a konyhába.
A leves kihűlt.
Ugyanabban a vékony fazékban melegítettem fel, leültem az asztalhoz, és az első kanál után sírni kezdtem.
Nem azért, mert a leves rossz lett volna.
Hanem mert három év után először a saját otthonomban ettem, anélkül, hogy féltem volna attól, mit mond rólam valaki a következő pillanatban.
