– Nem jogom van a saját fiammal élni?
– Igen.
“De nincs jogod hazudni nekem.
Denis felállt.
– El akartuk mondani.
– Sosem volt a megfelelő pillanat.
Elővettem a szerződés nyomtatott fotóit a táskámból, és elé tettem őket.
– És mikor jött volna el a megfelelő pillanat, hogy ezt elmondjam nekem?
Megnézte az első oldalt.
Aztán az anyjához.
Ez a pillantás jobban fájt, mint maga a dokumentum.
Még most sem nézett rám.
– Anyád azt tanácsolta, hogy add nekem a dokumentumokat, amíg dolgoztam, hogy ne olvassam el őket?
“Nem akartalak semmire kényszeríteni,” mondta sietve.
“El akartad rejteni előlem, amit aláírtam.
Az anyósom az asztalra csapta a kezét.
– A házastársak mindent megosztanak egymással!
– A fiam három éve él itt.
– És az a férfi, aki három éve mellettem él, tegnap távollétemben beszélt arról, hogyan veheti el a lakásom felét.
– Vedd el! ismételte.
“Hallod, Denis, mit gondol rólad?”
Denis a szék támlájára tette a kezét.
– Anya, kérlek, légy egy pillanatra csendben.
Először hallottam, hogy félbeszakítja az anyját.
De már túl késő volt.
“Polina, mindig is úgy éreztem magam, mint valaki, aki csak ideiglenesen van itt,” mondta.
Döbbenten néztem rá.
– Adtam neked egy kulcsot.
– Munkahelyet teremtettem neked.
– Amikor felmondtál a munkádról, én fizettem az összes költséget nyolc hónapig.
– Mikor érezted magad vendégnek itt?
Nem tudott válaszolni.
Hirtelen az anyósom hangja meglágyult.
“Nos, megsértődtél a leves.
– Elnézést kérek.
– Ne tönkretesz egy családot egy edény miatt.
Becsuktam a csomagtartó fedelét.
– A fazeka tegnap is ugyanaz volt.
– Ma már mindent tudok.
Denis közelebb jött, de én hátraléptem.
– Ma egyedül akarok lenni.
– Kérlek, mindkettőt menj.
Sokáig nézett rám, majd csendben bement a hálószobába, hogy elővegye a táskáját.
Az anyja még mindig panaszkodott a folyosón arról, mit mondanak a rokonok.
Denis nem válaszolt neki.
