Betsy felkapta a fejét, a szeme kerekre nyílt a döbbenettől.
– Te… te is ismertségben állsz a próféciával? Azt hittem, csak a delphoi jósnők suttogtak róla titokban, mielőtt az istenek elpusztították a templomukat!
– Nem Delphiől hallottam, asszony – válaszolta Felix ridegen, miközben lepillantott a kezére, amelynek ujjain a körmök helyén hegyes, acélkemény karmok feszültek. – Hanem a saját bőrömön. Ezt a bélyeget… – nyúlt a saját homlokára, a mélyen barázdált, viharverte szarvak közé – …azért kaptam, mert az istenek féltek attól, amit ez a vérvonal képvisel. Nem vagyok barátja az Olimposznak, Betsy. Sem Zeusz, sem a felesége nem lépheti át büntetlenül a küszöböt. És most itt van ez a gyerek… a tiéd… aki nemcsak az ő törvényeiket sérti meg, de fel is ébreszti azt az erőt, amit az ősidők óta el akartak rejteni.
A teremben a levegő hirtelen sűrűvé vált. A külső vihar elcsitult; a szél elhalt a fenyvesek felett, mintha maga a természet is visszatartotta volna a lélegzetét, figyelve a minnesotai farmon kibontakozó drámát.
A múlt ajtaja kitárul
Felix a konyhasarok felé intett a fejével.
– Hozd be a gyereket a tűz mellé. Megfagyott a vér az ereidben is, nemcsak az övében.
Betsy – bár a büszkesége és az isteni származása eddig ellenállt minden megalázásnak – most tehetetlen volt. Felkapta Apollót, aki csendesen, szinte doromboló hangot hallatva bújt az anyja vállához, és átlépte a nehéz tölgyfa küszöböt.
Miközben Betsy a pattogó tűz elé ült a kanapéra, Felix a szoba túlsó sarkába lépett. Egy régi, vastag vaslakattal lezárt faládához ment. A lakatot egyetlen mozdulattal, puszta kézzel pattintotta le – a fém úgy engedett, mintha csak papírból lett volna.
A ládából egy megsárgult, szinte foszladozó pergament emelt ki. Nem papír volt az, hanem különleges, égi eredetű anyag, amely évszázadok óta őrizte a titkokat.
