– Azt hitted, menekülsz? – kérdezte Felix anélkül, hogy hátrafordult volna. – Azt hitted, hogy Zeusz azért küldött rád vadászokat, mert megunott? Nem, Betsy. Ez a gyermek… ez a fiú nem egyszerű törvénytelen örökös. Ő az a kulcs, amely bezárhatja az Olimposz kapuit, vagy porrá zúzhatja az emberiséget. És te közvetlenül a frontvonalba hoztad. Ide, a világ végére, a magányos bika odújába.
Betsy az arcába temette a kezét. A könnyei szabadon folytak, de most már nem a félelem, hanem a felismerés súlya miatt.
– Nem volt választásom, Felix… Amikor megszületett, a palota falai megremegtek. Héra emberei már ott voltak a hálószobám ajtajában. Ha maradok, mindkettenhamuvá égünk a szent tűzben. Azt mondták… azt mondták, hogy csak egy olyan lény védhet meg minket, aki kívül esik az istenek törvényein. Egy szörnyeteg.
Felix lassan megfordult a kezében tartott tekerccsel. A hatalmas termete, a bikafő és az emberi test bizarr keveréke most nem félelmetesnek, hanem furcsán mélabúsnak tűnt a lobogó tűzfényben.
– Szörnyeteg… – ismételte meg halkan a Minotaurosz, és a szája szélén keserű mosoly futott át. – Igen. Ezt a nevet adták nekem is, amikor elűztek Kréta labirintusából. De itt, a hómezők közepén, a magányban megtanultam valamit, amit az az ég tetején ülő, önhitt társaság sosem értett meg: a vér nem ad jogot a kegyelemre. A tettek adnak.
A vihar külső hangjai
Mielőtt Betsy válaszolhatott volna, a farm udvaráról hirtelen fura hang hallatszott.
Nem a szél fújta meg a kaput. Ez egy nehéz, nehéz csizmák dobogása volt a fagyott sárban. Majd egy éles, mechanikus kattanás: valaki ráfeszítette a zárat a külső bejárati ajtóra.
Felix szeme sötét villanással szűkült össze. A fülei hátrafordultak, és az orrlyukaiból forró pára áradt ki.
– Megtaláltak – suttogta. – Milyen gyorsak…
– Kik? – ugrott fel Betsy a kanapéról, a karjában a békésen alvó, aranyszínűen ragyogó csecsemővel.
