A levél titka
A temetői gondnok, egy kopott, sötétkék kabátot viselő idős ember, mélyet sóhajtott, majd lassan hátralépett a mohás sírkövek között. A hátunk mögött elnyúló, őszi fák lombjai alig engedték át a halvány napfényt.
– Olvasd el, fiam – suttogta az öreg, miközben a kezét a zsebébe süllyesztette. – Az apád… sosem hitt abban, hogy bűnös vagy. Amikor elvittek téged abból a tárgyalóteremből, ő volt az egyetlen, aki nem adta fel. De addigra… addigra már túl kaszáló volt a környék. Reagan és az a fia… ők irányítottak mindent a hátunk mögött.
A reszkető ujjaimmal szétnyitottam a levél még összehajtott sarkait. Apám kézírása ott égett a papíron – az a határozott, szögletes betűstílus, amelyet ezerszer láttam a műhelyben, amikor még a szerszámokat adogattam neki.
“Fiam, ha ezt el tudod olvasni, Reagan elkezdett hazudni neked. Nem rákban haltam meg. És a ház… a ház soha nem volt az enyém, hogy rákényszeríthessék bárkire is, hacsak el nem adtam volna kényszerből. Három év telt el az életedből egy olyan bűnért, amit az a fiú, Brandon követett el a raktárban. Ő csempészte be a lopott árut a te szekrényedbe, hogy elfedje a saját nyomait. Reagan pedig megvette a bírót. Ha ezt a kulcsot kezedben tartod, a Lagerraum 108-as egységben megtalálod a bizonyítékot – mindent, amit összegyűjtöttem, mielőtt elhallgattattak volna. Vigyázz magadra. Ne bízz senkiben.”
A világ meghasadt körülöttem. Három év. Három hosszú, pokoli év a cella sötétjében, miközben azt hittem, legalább apám kint van, és vár rám. És közben ő… ő harcolt az igazságért, amíg el nemnémították.
– Lagerraum 108… – mondtam ki hangosan a nevet. Ez a név egy régi, külvárosi raktárkomplexumra utalt a város ipari zónájában, közel a vasútvonalhoz. Egy olyan helyre, ahová apám évtizedekkel ezelőtt hordta a ritkább szerszámokat és a régi családi emlékeket.
