Nemcsak a cég könyvelési adatai voltak ott – azok a hamisított számlák, amelyekkel Brandon és Reagan el akarták kobozni a családi vagyont –, hanem egy videokazetta is, ráírva apám kézírásával: „A nap, amikor Brandon csapdát állított Finnley-nek.”

A videokazetta mellett pedig ott feküdt egy hivatalos orvosi jelentés a Pinecrest kórházból, datálva alig két héttel ezelőttről. A halál oka nem rák volt. Mérgezés. Kálium-túladagolás.

A kezdeti bénultság után a harag olyan hatalmas hullámban öntött el, hogy szinte megfulladtam. Nem a gyenge, megtört fiú voltam már, akit három éve bilincsbe verve elhurcoltak. Három év börtön edzette meg a lelkemet, és most… most minden bizonyíték a kezemben volt ahhoz, hogy a birodalmukat porrá zúzzam.

A visszatérés
Másnap reggel, pontosan 9:00 órakor a régi családi ház – amely most már hivatalosan is Reagan és Brandon gőgös otthona volt – előtt fékezett egy bérelt furgon.

Nem kopogtam. A zsebemben a videokazettával és a rendőrségi feljelentés tervezetével egyszerűen benyitottam a bejárati ajtón.

A nappaliban Reagan ült a drága bőrfotelben, egy csésze kávét szürcsölve, miközben Brandon a telefonját nyomkodta a kanapén. Amikor megláttak, mindketten úgy meredtek rám, mintha egy szellemet láttak volna a sírból visszatérni.

– Hogy… hogy mertél idejönni?! – sikoltozott fel Reagan, miközben a kávéscsésze szinte kicsúszott a kezéből. – Takarodj innen, mielőtt hívom a rendőrséget! Ez a mi házunk!

Elmosolyodtam. Nem volt bennem félelem. Csak az a hideg, könyörtelen bizonyosság, ami apám emlékét őrizte.

– Hívd csak a rendőrséget, Reagan – léptem be a szoba közepére, és letettem az aktatáskát a kávézóasztalra. – De jó, ha tudod: a nyomozók már úton vannak. És ezúttal nem én leszek az, akit bilincsben visznek el.

Brandon arca hirtelen halálsápadt lett. A telefon kiesett a kezéből a szőnyegre.
– Mit… mit beszélsz? Az öreg halott…