Az utazás az igazság felé
Nem mentem vissza a házhoz. Nem kerestem meg Reagant, sem a gúnyolódó mostohatestvéremet, Brandont. Ha most elmentem volna hozzájuk a dühömtől fűtve, megkapták volna, amit akartak: egy újabb ürügyet arra, hogy visszadugjanak a rácsok mögé.

Ehelyett egyenesen a városi buszhoz gyalogoltam. A zsebemben a kis fémkulcs folyamatosan égette a combomat, mint egy parázsló széndarab.

Fél óra múlva a raktárkomplexum kopott, hullámlemezből épült épülete előtt álltam. A délutáni szürkületben a Lagerraum neonfényei félig kiégve villogtak. A recepció mögött egy unott képű biztonsági őr ült, a fülén egy kis rádióval.

– Segíthetek? – kérdezte flegmán, amikor beléptem a folyosóra.

Előhúztam a kulcsot a zsebemből, és letettem a pultra.
– A 108-as egységet keresem.

Az őr ránézett a kulcsra, majd a kis fém táblára, és a szeme egy pillanatra kerekre nyílt. Az unottsága azonnal elszállt; idegesen körülnézett a folyosón, majd gyorsan visszatolta a kulcsot a tenyerembe.

– A… a folyosó végén, balra. A legutolsó ajtó – mondta halkan. – De gyorsan végezz. Az utóbbi hónapokban többször is járt itt egy elegáns nő, aki kérdezősködött ez utolsó egység után. Azt hitte, kiadhatja.

– Reagan – futott át az agyamon a név. Természetesen. Tudta, hogy apám rejteget valamit, de a kulcsot sosem találta meg.

A fémrácsok mögött
A 108-as raktár ajtatán vastag, kombinációs lakat lógott, de apám kulcsa nem ahhoz tartozott – hanem a belső biztonsági rekeszhez, amiről csak a régi bérlők tudtak. Miután kinyitottam a főajtót, a dohos, papíros és olajos rongyok szaga csapott meg.

A zseblámpámmal végigpásztáztam a polcokat. Régi rádiók, szerszámosládák, poros könyvek. De a sarokban, egy fémből készült iratszekrény alján megláttam azt, amit kerestem: egy vastag, bőrrel kötött aktatáskát.

Amikor kinyitottam, a benne lévő iratok és kazetták látványa elállította a lélegzetemet.