A folyosó sötétje és a hálószoba ajtaja alól kiszűrődő halvány, sárgás fény éles kontrasztot alkotott a lelkemben tomboló viharral. A teásbögre üresen állt a sarokban, a növény földje pedig magába szívta a gyanút. Evelyn hangja halk volt, de a visszhangja betöltötte a lakást.
– Igen. A feleséged itt van.
A szavak megfagyasztották a levegőt a torkomban. Az anyósom, akit hat éven át saját édesanyámként tiszteltem, akinek elmondtam a legmélyebb titkaimat, és akihez menekültem a kétségbeesésemben… ő is benne volt. Nem véletlenül hívott Mark anyja. Ő volt a sakktábla másik játékosa.
I. A háló összezárul
A lépések egyre közelebb értek a szobához. A kilincs lassan lefelé süllyedt, és a nyikorgó faajtó kinyílt. Evelyn lépett be először, az arcán nem a korábbi aggodalom, hanem egy hideg, számító kifejezés ült. Mögötte pedig – alig húsz perccel azután, hogy elhagytam a lakásomat – ott állt Mark.
A kabátja nyitva volt, a szeme vörösödött a dühre és az idegességre utalva.
– Hát itt vagy, drágám – mondta Mark, és a hangja olyan gúnyos volt, hogy a gyomrom összerándult. – Azt hitted, ilyen könnyen megszöksz? Azt hitted, hogy egy friss műtét után, legyengülve csak úgy kisétálhatsz az életedből?
– Te… – suttogtam, miközben a takarót szorosan a mellkasomhoz húztam, és hátrább húzódtam a falhoz. – Ti ketten. Mindig is tudtátok?
Evelyn felsóhajtott, miközben megigazította a kardigánját, mintha csak egy kényelmetlen családi vacsoráról beszélne.
– Ó, édesem. Ne légy naiv. Hat évig tűrtem, hogy egy olyan nőt pártoljak Mark mellett, aki még a saját lakását sem volt képes a közös nevünkre íratni. Az az ingatlan a családi örökségünk része kellene, hogy legyen – vagy legalábbis a fiam jövőjét kellene biztosítania. De te makacs voltál. Mindig is az a független, önfejű teremtés maradtál, aki lenézett minket.
Mark odalépett az ágyhoz, a keze zsebre vágva, de az ujjai idegesen rángatóztak.
