– Nem akartuk ezt, Maya. Elég lett volna, ha aláírod a papírokat a kórházban, miközben a morfium hatása alatt álltál. De te nem akartál együttműködni. Az orvosok azt mondták, még három napod van hátra a megfigyelésből – nos, úgy döntöttünk, kicsit felgyorsítjuk az eseményeket.
A kék kesztyű emléke villant be hirtelen. A tea. Az erkély. A hálószobámban tartott éjszakai látogatások.
– Az a nő… az a nő a lakásomban… – nyögtem ki.
– Sophie? – Mark elmosolyodott. – Egy tehetséges színésznő, és mellesleg elképesztően hasonlít rád. A plasztikai sebész, akit béreltünk, csodákra képes, de egy kis sminkkel és a te régi ruháiddal tökéletesen hozza a karaktert. Holnapra a hivatalos papírok szerint te már nem létezel, Maya. Egy tragikus baleset a kórházban, vagy egy hirtelen rosszullét itt, Evelyn otthonában… és a lakás, a bankszámlák, minden Marké lesz. Sophie pedig átveszi a helyed a társadalomban.
A félelem helyét hirtelen egy perzselő, mindent elsöprő düh váltotta fel. Hat év. Hat évig éltem egy hazugságban, egy olyan ember mellett, aki a halálomat tervezte a hátam mögött, miközben az anyja cinkosként mosolygott a szemembe.
II. A menekülés másodpercei
– És most? – kérdeztem, és a hangom nem remegett. – Megmérgeztek engem is, mint ahogy a teát adtátok minden este?
Evelyn az üres teásbögrére nézett a sarokban, majd a virágföldre, amely magába szívta a folyadékot. A szeme hirtelen kitágult.
– Hol a tea, Maya?
– Ott, ahová való – feleltem, és egy hirtelen mozdulattal letéptem magamról a takarót.
Mielőtt Mark elkaphatott volna, felkaptam az éjjeliszekrényen lévő nehéz, bronz gyertyatartót, és teljes erőből Mark fejének irányába vágtam. Ő ösztönösen lehajolt, a tárgy a falhoz csapódott és hatalmas robajjal földre esett. Ez a szűk másodperc elegendő volt arra, hogy átvetsem magam az ágy másik oldalán, és a nyitott ablakhoz vágódjak.
