A hátsó iroda ablakán beáramló kora reggeli fény megcsillant a fa íróasztalon. Margaret Hayes, a poros okiratok és a bonyolult végrendeletek világában edzett ügyvédnő, csendesen visszahajtotta a szemüvegét az orrára. A kezében tartott papírlapok – azok a hivatalos, fenyegető iratok, amelyeket Derek és a három drága öltönyös ügyvéd hozott be tíz perccel ezelőtt – hirtelen nagyon törékenynek tűntek.
– Valakitől, akinek fizikailag hozzáfért a házadban lévő dokumentumokhoz.
Margaret szavai ott lebegtek a levegőben. Azt a fémből készült, sötétbarna iratszekrényt idézték fel, amely a hálószobánk sarkában állt, a nagyméretű, nehéz tükör mögött. A kulcsot mindig a komód fiókjában tartottam, egy régi dobozban. legalábbis azt hittem, hogy csak én tudok róla.
De ahogy visszagondoltam az elmúlt hónapokra – arra, hogy Marissa hirtelen hányszor ajánlotta fel, hogy rendbe teszi a papírjaimat, vagy amikor azt mondta, hogy „segít elpakolni a fontos mappákat, ha netán történne velem valami” –, a hideg veríték kiült a homlokomra. Nem egy gyanútlan feleség ült otthon, aki fél a jövőtől. Egy olyan nő ült ott, aki pontosan tudta, mit keres, és éveken át türelmesen építette a csapdáját.
I. A színjáték vége
– Luca? – Margaret hangja visszarántott a valóságba. – Itt vannak a tárgyalótermi idézések másolatai is. Azt kérik, hogy a bíróság rendeljen el egy teljes körű vagyoni felmérést a feleséged nevében, arra hivatkozva, hogy mint házastárs, jogosan illeti meg a vagyon feletti felügyelet, ha te cselekvőképtelenné válnál. Azt hiszik, hogy a boltod és a házad az összvagyonod. Ha nem tudják a harmincöt millióról szóló igazságot, akkor egy olyan egyezséget akarnak kikényszeríteni, amivel apránként kifosztanak.
Megsimogattam az asztalon lévő cédrusporos lakkréteget. Harminc évig dolgoztam ebben a boltban. Minden egyes bútor, amit megformáltam, a saját kezem munkája volt. Nem engedhettem meg, hogy egy idegen és a kapzsi mostohafiam egyetlen tollvonással elvegye tőlem azt az életet, amit még Evelyn emlékével is tiszteletben tartottam.
