– Margaret – mondtam, és a hangom most már nem remegett; acélos volt és határozott. – Mit kell tennünk?
Margaret elmosolyodott. Az a fajta hideg, professzionális mosoly volt ez, amit a bíróságon szokott látni az ember, amikor az ellenfél azt hiszi, hogy nyert, de nem veszi észre a láb alatt lévő aknamezőt.
– Azt fogjuk tenni, Luca, amit egy tapasztalt sakkozó tesz. Hagyjuk, hogy a királynőjüket túl messzire merészeljék a táblán. Holnap reggel jelenjünk meg a tárgyalóteremben. Ne mutasd ki, hogy tudod az igazat. Hagyd, hogy Marissa és Derek azt higgyék, ők nyertek.
II. A kihallgatás napja
Másnap reggel a megyei bíróság épülete nyomasztóan hatott a megszokott, illatos cédrusfás műhelyem után. A folyosón Derek várt, egy méregdrága öltönyben, mellette pedig Marissa állt, a drága selyemblúzában, az arcán azzal a gondoskodó, mégis diadalmas kifejezéssel, amit az elmúlt években olyan tökéletesen elsajátított.
Amikor megláttak, Marissa azonnal odalépett hozzám, és a karomra tette a kezét.
– Luca… sajnálom, hogy idáig fajult a dolog – mondta, és a hangjában ott bujkált a jól megjátszott hamis aggodalom. – De te makacs voltál. Derek csak azt akarta, hogy biztonságban tudjunk minket. Ha aláírod a papírokat, minden könnyebb lesz. Nem kell hálátlannak lenned.
Nem húztam el a karomat. Csak néztem a szemébe – abba a szembe, amelybe hat évvel ezelőtt beleszerettem, azt hiszem, naivan –, és nem éreztem mást, csak egy mély, fojtogató ürességet.
– Igen, Marissa – mondtam halkan. – Legyen úgy, ahogy mondod. Ma minden kiderül.
A tárgyalóterem hűvös volt. A bíró, egy szigorú tekintetű, ősz hajú férfi, akit évek óta ismertem a közösségből, ült a pulpituson. A túl oldalon ott ült a három drága ügyvéd, előttük hatalmas iratkötegekkel. Derek és Marissa a padsorban foglaltak helyet, és egymásra mosolyogtak.
– Az ügy tárgya: Bennett kontra Bennett, valamint a közös vagyon megosztására irányuló ideiglenes intézkedés – mondta a bíró. – Hallgatom a felperest.
