– Nem fogok kiabálni, Marina – kezdte Elena, miközben letette a tálcát, és leült szembe vele. A tekintete átható volt, szinte átvilágította a lányt. – Nem fogok hajat tépni, és nem hívom ki a biztonságiakat. Mert látod… én már régóta vártam arra, hogy valaki elhozza ezt a hírt.
Marina megborzongott a tea gőze felett.
– Nem… nem értem. Te nem vagy dühös? A férjed… a gyermekei apja…
Elena keserűen elmosolyodott. Egy olyan mosoly volt ez, ami nem a boldogságról, hanem a túlélésről szólt.
– Dühös? Évek óta nem érzek dühöt Alexander iránt, kedvesem. Csak egy hatalmas, fekete ürességet. Azt hitted, te vagy az első? Azt hitted, hogy az a csillogó, tökéletes család, amit a magazinok címlapján látsz, a valóság? Alexander egy mesterművet alkutt… de nem a színpadon. Az életben. Ő egy nárcisztikus szörnyeteg, aki csak saját magát szereti, és a hírneve az egyetlen istene.
Elena felállt, odasétált egy elegáns mahagóni íróasztalhoz, kinyitott egy rejtett fiókot, és egy vastag, bőrkötésű dossziét húzott elő belőle. Letette az asztalra Marina elé.
– Nyisd ki. Nézd meg, mit rejteget az imádott művészod.
Marina remegő ujjakkal nyitotta ki a mappát. Az első oldalakon bankszámlák kivonatai sorakoztak – offshore számlák Cipruson és a Kajmán-szigeteken, amelyekre milliókat utaltak át olyan cégektől, amelyekről Alexander soha nem beszélt a nyilvánosságnak. De nem ez döbbentette meg a legjobban.
A dosszié hátuljában hivatalos orvosi és rendőrségi jelentések lapultak. Egyikük egy öt évvel ezelőtti esetről szólt: egy fiatal balerináról, aki hirtelen „eltűnt” a turné közben, miután terhes lett Alexanderéktől. A jelentésben az állt, hogy a nőt pénzzel kifizették, hogy hallgasson, és elköltözött az országból.
És ez csak a kezdet volt.
