– Te idióta… – lépett előre, és a kezét Marina karjára fonta, olyan erővel, hogy a lány felsikoltott a fájdalomtól. – Azt hitted, megúszod? Azt hitted, hogy egy kis papírfecnivel tönkreteszed az életművemet?!
– Engedj el, Alexander! – kiáltotta Marina, miközben megpróbált kiszabadulni a szorításából.
De a felesége, Elena, nem mozdult. Nyugodtan ült a fotelban, rátette a csészéjét a tálcára, és lassan felemelkedett. Az arcán nem volt semmi félelem; csak az a hideg, könyörtelen mosoly, ami akkor jelenik meg valaki arcán, amikor épp aktiválja a bombát.
– Túl késő van, Alexander – mondta Elena halkan. – A biztonsági kamerák rögzítették az erőszakos fellépésedet. És a rendőrség… nos, a rendőrség már tíz perce úton van. Én hívtam őket, mielőtt Marina belépett volna a kapun.
4. Fejezet: A sötét függöny lehull
A kinti utcán megjelentek a rendőrautók kék és piros villogó fényei. A szirénák hangja átszűrődött a vastag üvegeken, betöltve a fényűző nappalit.
Alexander arca összeomlott. A híres operaénekes, a magazinok címlapjainak sztárja, aki egész életében azt hitte, hogy a pénz és a hírnév megvédi mindentől, most hirtelen egy sarokba szorított, tehetetlen bűnözővé törpeült. Elengedte Marina karját, a léptei meginogtak, és a drága perzsaszőnyegre rogyott.
– Nem teheted ezt… – suttogta Elena felé nézve. – A gyerekek… mi lesz a gyerekekkel?
– A gyerekek végre megszabadulnak ettől a rémálomtól – mondta Elena, és a hangja acélkeményen csengett. – Éppúgy, ahogy én is.
A bejárati ajtó hirtelen kitárult, és a rendőrök léptek be a nappaliba, a kezükben bilincsekkel.
Marina ott állt a szoba közepén, a kezét a hasára szorítva, miközben a könnyei lassan lecsorogtak az arcán. Nem a dicsőség volt ez, amit a fiatal lányként várt; nem egy romantikus tündérmese a híres szerelmesről. Ez a valóság volt – kíméletlen, sötét, de mégis felszabadító.
