Beatriz egy pillanatra csak állt ott, mintha a szavak nem jutnának el a tudatáig. Aztán hirtelen felzokogott, és a földre roskadt volna, ha Alejandro nem kapja el.
— Köszönöm… Istenem, köszönöm… — zokogta Beatriz, majd óvatosan felemelte a fejét, és rám nézett. — Mariana… én… én nem tudom, mit mondjak. Nem tudom, hogyan kérhetnék bocsánatot.
Odasétáltam hozzá, és felsesegítettem a székre.
— Beatriz, most az a legfontosabb, hogy Roberto pihenjen. A többit ráérünk megbeszélni.
— Nem — rázta meg a fejét könnyes szemmel. — Nem érünk rá. Én… én olyan vak voltam. Azt hittem, a státusz, a származás és a látszat minden. Azt hittem, nem vagy elég jó a fiamhoz. És közben te vagy az a személy, aki ma megmentette a férjem életét. Te egy igazi hős vagy, Mariana… és én úgy bántam veled, mint egy senkivel.
Mély lélegzetet vettem, és a táskámból elővettem az arany csomagolásból kibontott, kék tintával dedikált szakácskönyvet, amit egész nap magammal hordtam. A kisasztalra tettem Beatriz elé.
— Amikor azt mondta nekem a brunchon, hogy egy feleségnek az ura “szintjén” kell lennie, tévedett. Nem azért, mert én sebészfőorvos vagyok, és nem ápoló. Hanem mert az ember értéke nem a pozíciójában, a pénzében vagy abban rejlik, hogy mit főz a konyhában. Az ember értéke az alázatban, a tiszteletben és az embertársai iránti szeretetben mérik.
Beatriz lehajtotta a fejét, és az arca vörösre gyulladt a szégyentől.
— Tanultam valamit az éveim alatt, amikor ápolóként dolgoztam — folytattam halkan. — Megtanultam, hogy a műtőasztalon vagy a betegágyon mindannyian egyformák vagyunk. Nincs gazdag meg szegény. Nincs előkelő meg alacsonyrendű. Csak ember van, aki segítségre szorul.
Alejandro mellém lépett, és átkarolta a derekamat. Beatriz lassan felállt, megszorította a kezem, és életében először meghajtotta a fejét előttem.
— Bocsáss meg nekem, Mariana. Kérlek, adj egy esélyt, hogy megmutassam: képes vagyok tanulni ebből.
