Epilógus: Egy új alapokra épült család
Három héttel később Roberto Valdés elhagyhatta a Santa Elena Kórházat. A felépülése csodálatosan haladt, és bár még pihenésre volt szüksége, az életveszély teljesen elmúlt.
Az eljegyzési ebédünket újra megtartottuk. Ezúttal nem a Bosques de las Lomas exkluzív magánklubjában, és nem királyi bankettre emlékeztető pompával. A mi kis Del Valle-i lakásunk erkélyén ültünk össze, egy egyszerű, de szeretettel teli vacsorára.
Roberto felemelte a poharát, és ránézett a feleségére, majd rám.
— A családomban sokáig azt hittük, hogy a név és a vagyon tesz minket azzá, akik vagyunk — mondta Roberto meleg, mély hangon. — De az én menyem, Mariana, megtanított minket arra, mi az igazán értékes. Ő nemcsak a fizikai szívemet mentette meg, hanem a családom lelkét is meggyógyította.
Beatriz felállt, és odaadott nekem egy dobozt. Amikor kinyitottam, egy gyönyörű, kézzel hímzett kötény volt benne — de nem az a gúnyos ajándék, amit korábban adott. Ezen a kötényen a következők álltak:
“A családunk orvosának és hősének – Szeretettel, Beatriz”
Egymásra néztünk, és Beatriz szemében nem volt többé gőg vagy felsőbbrendűség. Csak hála, tisztelet és az az őszinte szeretet, amit egy anya érezhet az iránt, aki megmentette a családját.
Nem vitatkoztam. Nem javítottam ki.
Csak megöleltem őt.
