– Colby – válaszoltam hidegen. – Pontosítsunk néhány dolgot. Három évvel ezelőtt apánk elvesztette az állását, anyánk orvosi számlái pedig elérték a hatvanezer dollárt. A házat elárverezték volna. Én voltam az, aki három évig napi tizenhat órát dolgozott, kifizette a fennmaradó 180 000 dolláros jelzáloghitelt, és a saját nevemre íratta a ház törzskönyvét. A szüleink most egy kényelmes, nyugdíjas közösségben élnek, aminek a bérleti díját részben én finanszírozom. Ti pedig lakbérmentesen laktatok ott két évig.
– De mi fizettük a rezsit! – vágott közbe Britt, aki visszaszerezte a telefont.
– Igen, a rezsit. Én fizettem az ingatlanadót, a biztosítást, és a tetőjavítást. És cserébe csak annyit kértem, hogy hagyjátok meg a szobámat, mert az utazásaim között szükségem van egy helyre, ahol lehajthatom a fejem. Ehelyett bezártátok előttem az ajtót. Dobozokba raktátok a holmimat, és kiraktátok a teraszra a hidegbe. Azt írtátok a cetlin: „Ez a ház a családunkhoz tartozik, nem csak a tiéd. Keress másik helyet lakni.”
Csend lett a vonalban. A saját szavaik, amiket a füzetlapra firkáltak, most ólomként nehezedtek rájuk.
– Nos, Britt – folytattam halkan –, hallgattam rátok. Keresgettem egy másik helyet. És mivel a ház az én 100%-os kizárólagos tulajdonom, úgy döntöttem, hogy nincs szükségem egy olyan ingatlanra, ahonnan a saját testvérem kizár. Múlt héten eladtam a házat egy befektetői csoportnak. A vételár kiváló volt. A vevők harminc napos birtokbaadást kértek.
– Nem… ezt nem teheted meg… – zokogta Britt, és a hangjában most először jelent meg a valódi félelem. – Hol fogunk lakni?! Nem tudunk kauciót fizetni egy új lakásra! Colby fizetése alig elég a törlesztőkre!
– Az már nem az én problémám, Britt. Harminc napotok van az kiköltözésre. A hivatalos felmondólevelet és a kiköltözési végzést holnap reggel kézbesíti a bírósági végrehajtó. Jó éjszakát.
Megnyomtam a piros gombot, és letettem a telefont.
