– De Mia… eladni a házat? A családi otthont?
– Az a ház nem családi otthon volt többé, Anya. Az a ház egy emlékmű volt a kihasználásomra. Az eladás végleges. A pénz egy részéből kifizetem a te és Apa fennmaradó egészségügyi alapját, a többit pedig befektetem. Brittnek és Colbynak pedig meg kell tanulniuk, mit jelent saját eróből felelősséget vállalni az életükért.
– És ha nem költöznek ki? – kérdezte anyám halkan.
– Akkor a vevő jogi csapata és a sheriff fogja őket kiköltöztetni a harmincadik napon. És a költségeket az ő nyakukba varrják.
Letettem a telefont. Tudtam, hogy anyám ezután felhívja Brittet, és a családi dinamika örökre megváltozik. Nem én voltam többé a „rossz testvér”, aki önző módon eladta a házat. Az igazság végre napvilágra került.
3. Fejezet: A kilakoltatás és a szembesítés
A következő három hét feszült csendben telt el. Britt próbálkozott mindennel: érzelmi zsarolással, ügyvédi fenyegetőzéssel, és azzal, hogy a rokonokat küldte rám. De az ügyvédem, Mr. Vance, sziklaszilárd falat képezett körülöttem.
Britt ügyvédje kénytelen volt tájékoztatni ügyfelét a rideg valóságról: mivel semmilyen bérleti szerződés nem létezett, és mivel Britték nem fizettek bérleti díjat, semmilyen jogi alapon nem tartózkodhattak az ingatlanban. Ráadásul a több mint 11 000 dolláros ingatlanértékelési és nem-megfelelőségi költség – amit a ház illegális átalakításai (a szobám engedély nélküli egybenyitása és a teherhordó falak megbontása) miatt szabtak ki – őket terhelte.
A harmincadik nap reggelén eljött a birtokbaadás ideje.
Odahajtottam a családi házhoz. Az időjárás fagyos volt, pontosan olyan, mint azon az estén, amikor a teraszon ültem a műanyag dobozaim mellett.
Egy nagy költöztető teherautó állt a felhajtón. Colby és két barátja dühösen, izzadva pakolták a dobozokat a teherautó platójára. Britt a veranda lépcsőjén ült, kabátba burkolózva, kisírt szemmel.
Amikor kiszálltam az autómból Mr. Vance és az új tulajdonos képviselője társaságában, Britt felpattant.
