A vörös por és a hűség ára
A San Jerónimo-i sivatagi szél lassan fújta át a port a Robles-birtok udvarán. A levegőben még mindig ott lebegett az eukaliptusz és a nedves föld illata, amelyet Ramiro az elmúlt hat napban a tűzifa vágása és a tetők javítása közben hozott a házba. A kis kőház, amely nemrégiben még a halál és a kétségbeesés hideg barlangja volt, most lassan visszanyerte az élet jeleit: a kéményből vékony, kék füst szállt fel, az istállóban pedig a hűséges barna kanca, Canela nyugodtan rágcsálta a friss szénát.
Elena a kis asztal mellett ült a konyhában. A szíve még mindig lassan vert a súlyos tüdőgyulladás után, de a tekintetében visszatért az a makacs, acélos fény, ami a sivatagi embereket jellemzi. A kezében egy pohár meleg vizet tartott, miközben a nyitott ablakon át azt a férfit nézte, aki hat nappal ezelőtt a hátára vette a sorsukat, amikor az egész város elfordította a fejét.
– Ramiro – szólalt meg Elena halkan, amikor a férfi léptei megcsikordultak a kavicson a bejáratnál. – Nem mondtad el az igazat arról, hogy miért vagy itt. Egy idegen nem tölt hat napot egy elhagyatott farmon, nem javítja meg a tetőt, és nem adja oda a marhákra szánt pénzét egy olyan nőért, akit sem
is ismer.
Ramiro megállt a küszöbön. A poros bőrkabátját a vállára vetette, az arca napbarnított volt, a szemeiben pedig ott ült az a mély, csendes szomorúság, amit csak azok az emberek ismernek, akik maguk is elveszítették már a legdrágább kincsüket.
– Nem azért vagyok itt, Elena, hogy elszámolást kérjek – mondta Ramiro mély, nyugodt hangon, miközben belépett a szobába, és leült az asztal túlsó oldalára. – San Jerónimo városa olyan hely, ahol az emberek akkor fordítják el a fejüket, amikor a legnagyobb szükség lenne a segítségre. Láttam ezt már sokszor. De amikor megláttam Abril kis testét a lovon, és azt, ahogy kért, hogy mentsem meg az anyját… nem tehettem mást. Emlékeztetett arra, amit én magam sem tudtam megmenteni évekkel ezelőtt.
