Julián arca hirtelen halotti sápadt lett. A ló hátán hátrább húzódott, és a kezével a csípőjére csapott, ahol a pisztolytáskája lógott.
– Te… te nem tudod, hogy kivel szórakozol! Megbánod ezt a napot, idegen!
A férfi hirtelen megrántotta a gyeplőt, a lovát sarkantyúzta, és hatalmas porfelhőt kavarva vágtatott vissza a falu irányába, maga mögött hagyva a fenyegetését.
A csend visszatért a birtokra, de a feszültség mostmár tapintható volt a levegőben.
Elena a kerítéshez dőlt, a kezével a homlokát törölve. A légzése felgyorsult.
– Ramiro… igazat mondott. Ha Julián és a bányavállalat emberei hamisítják a papírokat, akkor senki sem biztonságban. Mateo… Mateo talán nem is az ellenségünk, hanem ugyanannak a csapdának a áldozata, mint mi.
Ramiro odalépett hozzá, a kezét a vállára tette.
– Nem félj, Elena. Nem fogom hagyni, hogy bárki elvegye ezt a földet tőletek. De most már világos: ez nemcsak egy szegény család elüldözéséről szól. Ez egy hatalmas összeesküvés a völgy összes kistermelője ellen.
Abril kiment a házból, a kis kezével megfogta Ramiro nadrágszárát, és felnézett rá a nagy, tiszta szemével.
– Cowbooj… ugye nem hagyod el a mamát meg engem?
Ramiro lehajolt a kislányhoz, a kezébe vette a kis tenyerét, és meleg, őszinte mosollyal nézett rá.
– Nem, Abril. Megígérem. Itt maradok, amíg el nem hangzik az utolsó szó.
Az éjszaka leple alatt San Jerónimo felett sötét viharfelhők gyülekeztek. A távolból tompa mennydörgés hallatszott, de a Robles-birtok ablakában még mindig égett a gyertyafény. Ramiro a konyhaasztalnál ült, a régi, gyanús iratokat vizsgálta, amelyeket Julián dobott el, és amelyekben világosan látszott egy másik név is: Dr. Montalvo és a helyi bankár pecsétje.
A közelgő vihar nemcsak az időjárást hozta el, hanem a végső összecsapást is. És Ramiro tudta, hogy a válaszokért el kell mennie a falu központjába – még akkor is, ha ez az életébe kerülhet.
