Abril, aki eddig az istálló sarkában játszott egy darab faággal, csendesen behúzódott az ajtó mögé, és nagy, barna szemével a férfiakat figyelte. A kislány az elmúlt napokban szinte rágyógyult Ramiróra; mindenhová követte, mint egy árnyék, és a “cowboy” neve a remény szinonimájává vált a számára.
De a békés csend nem tarthatott sokáig.
Délután három óra körül a távolból egy lópaták dobogása hallatszott a száraz földúton. Nem a szokásos lassú, teherhordó ügetés volt az, hanem egy ideges, gyors vágtatás. Egy fekete lovon egy idegen férfi közeledett a birtok felé: Julián, a helyi földesúr megbízottja, aki a környékbeli elhagyatott parcellák „jogi” ügyeit intézte, és akinek a neve minden becsületes ember szájában keserű ízt hagyott.
Elena arca hirtelen elfehéredett. A pohár a kezében megremegett.
– Julián az… – suttogta Elena, és a hangja elvékonyodott. – Azt hittem, még van egy hónapunk a bérleti díj vagy a tulajdonjog vitájáig.
Ramiro felállt az asztaltól. A tekintete megkeményedett, mint a vas.
– Maradj itt, Elena. Abrilt pedig vidd be a hátsó szobába.
A lovas megállt a kapu előtt, dühösen lerántotta a lovat, majd a kerítésnek dőlve kiabálni kezdett:
– Hola! Roblesné! Tudom, hogy otthon vagy! Eljött az idő, hogy beszéljünk arról a papírról! A birtok nem a tiéd többé, és a bírósági végzés szerint a mai napon át kell adnotok a kulcsokat!
Ramiro lassan lépett ki a verandára. Magas, erős alakja elállta a bejáratot. A kezét a nadrágzsebébe süllyesztette, de a tartása feszült volt, mint a puskahúr.
Julián meglepődve húzta vissza a lovát, amikor meglátta az idegen férfit.
– Hát te meg ki a fene vagy? Itt nincs helye a csavargóknak! Ez a föld az Altamira családi alapkezelőhöz tartozik, és én vagyok a meghatalmazott!
– Az Altamira alapkezelőhöz? – kérdezte Ramiro hűvös, gúnyos mosollyal. – Tudtommal ez a föld a Robles család nevére van bejegyezve, és az apa által hátrahagyott hivatalos birtoklevél még mindig érvényes, amíg a szövetségi hivatal le nem zárja az örökösödési eljárást.
