Julián arca vörösre vált a dühtől. Előhúzta a nyeregtáskájából egy hajtogatott iratot, és a levegőbe rázta.
– Hülyeség! Itt van a végzés! És a papírt… a papírt maga Elena Robles írta alá három hónapja, amikor felvette a kölcsönt a vetőmagra! Ha nem fizetik vissza a tartozást azonnal, a birtok a miénk, a házat pedig még ma buldózerrel tesszük a földdel egyenlővé!
A házból ekkor lépett ki Elena. A sápadtsága ellenére egyenes derékkal állt meg Ramiro mellett, a szemeiben pedig tiszta düh égett.
– Hazudsz, Julián! – kiabálta Elena, és a hangja betöltötte a pusztaságot. – Én soha nem írtam alá semmilyen kölcsönt a vetőmagért! Az apám soha nem vett fel adósságot! Az a papír… az egy hamisítvány!
Julián gúnyosan elnevette magát.
– Hamisítvány? Kérdezd meg a jó barátodat, Mateót, vagy a helyi jegyzőt! Mindenki aláírta! A falu elismerte, hogy ez a föld mostantól a bányászati útvonal része!
A „Mateo” név említésére Ramiro hirtelen megmerevedett. Egy pillanatra összenézett Elenával. A név nem volt ismeretlen; a korábbi történetekből kiderült, hogy a környéken Mateo neve – aki a birtokért és az unokahúgáért küzdött – összefonódott azokkal a földspekulációkkal, amelyeket a bányavállalat és a helyi bankárok próbáltak kikényszeríteni.
– Várj csak, Julián – mondta Ramiro, és lassú, megfontolt léptekkel lelépet a verandáról a sárba. – Azt mondtad, hogy Mateo is aláírta?
– Mindenki aláírta, aki számít! – vágta rá Julián, de a szemében hirtelen átvillant egy pillanatnyi bizonytalanság, amikor észrevette, hogy az idegen férfi tekintete nem félelmet, hanem valami nagyon is veszélyes tudást sugároz.
– Érdekes – mondta Ramiro, és a szája sarkában egy fagyos mosoly jelent meg. – Mert én pontosan ismerem azokat a szövetségi bányászati törvényeket, amelyekről te beszélsz. És a hamisított aláírások a kölcsönszerződéseken nemcsak polgári peres ügyek, Julián. Azok szövetségi bűncselekmények, amelyekért a börtönben elég sok időt lehet tölteni. Hacsak… hacsak el nem mondod, hogy ki adott utasítást erre a hamisításra a háttérben.
