Clara rám emelte a tekintetét. A bal szeme alatt sötétlila zúzódás éktelenkedett, a szája széle elrepedt, de a szemében hirtelen átvette a helyet valami más a félelem helyett: a felismerés.
– Megőrült, Leo – suttogta repedt hangon. – Az üzletei… a cége összeomlóban van. Hónapok óta hamisítja a könyvelést, és a befektetői rájöttek. Azt hitte, ha megszszerzi a vagyonodat, ha hajnal előtt átjátszatja a te eszközeidet és ingatlanjaidat az ő cégébe, azzal betömheti a lyukakat. Azt hitte, elhitetheti a bankokkal, hogy fúzióra léptek a te hálózatoddal.
A szám szélére halvány, hideg mosoly ült. Julian Vale nemcsak egy bántalmazó volt, hanem egy kétségbeesett szerencsejátékos is, aki a saját veszteségeit az én véremből akarta fedezni.
– Amikor rájöttem, mit forgat a fejében, megtagadtam, hogy aláírjam a papírokat, amikkel hozzáférhetett volna a közös számláinkhoz és a családi bizalmi alaphoz – folytatta Clara, s egy könnycsepp gördült le a sérült arcán. – Ekkor vesztette el az eszét. Azt kiabálta, hogy én semmi sem vagyok, hogy a bátyám csak egy senki, aki klubokat üzemeltet, és sosem merne szembeszállni vele. Azt mondta… ha nem segítek neki, elpusztít engem.
Lassan felálltam. A zakómat megigazítottam, elsimítottam az ingem mandzsettáját.
– Julian azt hitte, én csak drága öltönyöket viselek és éjszakai klubokat tulajdonolok – mondtam halkan, miközben az ablakhoz léptem. Odakint a város még aludt, a szürke hajnal első fényei épp csak elkezdték átvágni a sötétséget. – Azt hitte, a vagyon és a hatalom csak dekoráció rajtam. Nem érti, hogyan épül fel egy birodalom az éjszakában.
Ekkor megszólalt a telefonom. Marco volt az.
– Az autó a kapuban van, Leo – mondta a telefonba a mély, nyugodt hangján. – A srácok készen állnak. Julian jelenleg a külvárosi irodájában van. Megpróbálja elégetni a bizonyítékokat, mielőtt a hatóságok felébrednek, és kétségbeesetten próbálja végrehajtani a tranzakciókat.
– Váratlan vendéget kap – feleltem.
