Amikor meglátott minket bepattanni az irodába, felugrott, s a keze az íróasztal fiókja felé nyúlt.
– Ki a fene maga?! – kiáltotta rekedten, szemei megtorpantak rajtam, a drága öltönyömön, majd Marcón és a mögöttünk álló termetes embereken. – Hogy merészelnek ide betörni? Hívom a rendőrséget!
Lassan felé léptem. Nem siettem. A lépteim kongtak a márványpadlón.
– Hívhatod a rendőrséget, Julian – mondtam nyugodt, mély hangon. – De ők már úton vannak. És nem az én betörésem miatt jönnek.
Julian arca elfehéredott, ahogy közelebb értem. Ekkor döbbent rá. Meglátta bennem azokat a vonásokat, amiket Clarától már ismert. Meglátta a szemeket, amikből teljesen hiányzott a könyörület.
– Te… te vagy az a bátyja – dadogta, s a magabiztossága egy csapásra szertefoszlott. – A klubtulajdonos…
– Igen – álltam meg az íróasztala előtt, s két kezemet a hűvös faanyagra támasztottam. – Az a bátyja, akit te egy egyszerű üzletembernek hittél. Aki azt hitte, ha megveri a húgomat, és elveszi a vagyonomat, abból büntetlenül kisétálhat.
– Ez… ez egy félreértés volt! – emelte fel a kezét védekezően Julian, hátrálva egy lépést. – Clara… ő nem érti az üzletet! Dühös voltam, elkeseredett! Visszaadok mindent, esküszöm!
– Ránéztél az arcára, mielőtt otthagytad? – kérdeztem halk, szinte suttogó hangon, ami veszélyesebb volt minden kiabálásnál. – Ránéztél a zúzódásokra, amiket a saját kezeddel hagytál rajta?
Julian nem tudott mit mondani. A torkán akadt a szó.
Az ügyvédem előrelépett, és letette a magnót, valamint a dokumentumok kötegét az íróasztalra.
– Ez itt az orvosi látlelet, Vale úr – mondta az ügyvéd hidegen. – És ez a felvétel, amin a felesége részletesen elmeséli a pénzügyi zsarolását, a csalási kísérletét és a fizikai erőszakot. A mai napon a hatóságok zárolják az összes bankszámláját. A céged összeomlott.
Julian a papírokra nézett, majd rám. A pánik átcsapott dühbe.
– Nem tehetitek ezt meg! tönkretesztek! Én vagyok Julian Vale!
