Ránéztem Clarára. Odaléptem hozzá, lehajoltam, és gyengéden megcsókoltam a homlokát.
– Maradj itt az orvossal és a védelemmel – mondtam neki. – Amikor visszatérek, Julian Vale többé nem létezik a világodban. Nem fog hozzád érni, nem fogja kimondani a nevedet, és semmije nem marad, amivel árthatna neked.
Clara megszorította a csuklómat.
– Leo… Ne csinálj semmi őrültséget.
Ránéztem a szemében lévő aggodalomra, majd a sebekre az arcán.
– Én nem csinálok őrültségeket, Clara – válaszoltam halkan. – Én csak elrendezem a számlát.
A fekete limuzin simán siklott át a kihalt városi utcákon. Marco ült a volánnál, az anyósülésen pedig az ügyvédem kotorászott a táskájában, elővéve a magnófelvételeket, az orvosi látleleteket és a Julian pénzügyi csalásairól szóló dokumentumokat.
– Minden készen áll, Leo – mondta az ügyvéd visszafordulva. – A rendőrség felső vezetésével már felvettem a kapcsolatot. Nem egyszerűen csalásról és bántalmazásról van szó. Ha beviszzük ezeket a papírokat a pénzügyi felügyeletre és a bíróságra, Julian nemcsak börtönbe megy, hanem anyagilag is teljesen megsemmisül. Minden vagyontárgya, a háza, a cége a végrehajtók kezére kerül.
– A bíróság lassú, Marco – mondtam halkan, bámulva a város szürke fényeit. – A törvény kiszabja a büntetést, de én akarom látni a szemében a pillanatot, amikor rájön, kivel húzott ujjat.
Az autó megállt az üvegfalú irodaház előtt. Az épület szinte teljesen sötét volt, csak a legfelső emeleten égtek a fények. Julian ott volt. Egyedül, elszigetelve, a saját hazugságainak csapdájában.
Marco és négy emberem velem tartott. Az lift hangtalanul suhant fel a legfelső emeletre. Amikor a kétszárnyú üvegajtóhoz értünk, Marco egyetlen határozott mozdulattal benyomta a zárat. Az ajtó nagy robajjal nyílt ki.
Julian Vale az íróasztala mögött ült. A zakója ledobva a székre, az inge gyűrött volt, a szemei pedig vérben forogtak a koffeintől és a pániktól. Számítógépes képernyők vették körül, a földön szétszórva papírok hevertek.
