– Voltál – javítottam ki hidegen. – Most pedig csak egy elítélt vagy, aki élete hátralévő részét egy hideg cellában fogja tölteni, azon gondolkodva, hol rontotta el.
Lassan elfordultam tőle, és Marco felé intettem.
– Intézzétek el a papírokat a rendőrséggel. Amikor kiérkeznek, adjátok át neki a teljes aktát.
Julian utánam kiáltott, ahogy az ajtó felé sétáltam:
– Azt hiszed, hogy megúsztad?! Azt hiszed, te vagy a törvény?!
Megálltam a küszöbön, s hátranéztem a vállam felett.
– Nem, Julian. Én nem a törvény vagyok. Én az vagyok, aki megvédi azt, ami az övé. Te összetévesztetted a csendet a gyengeséggel. Most tanulod meg a különbséget.
Néhány órával később a nap már magasan járt az égen. A város felébredt, az utcákat elárasztotta a mindennapi élet zajai, de a házamban még mindig béke uralkodott.
Visszatértem a nappaliba. Clara a fotelben ült, meleg teát ivott, és az ablakon át a kertet nézte. Amikor meglátott belépni, a tekintetében lévő feszültség végre felengedett.
– Vége van? – kérdezte halkan.
– Vége – ültem le vele szemben. – A rendőrség elvitte Juliant. A cége felszámolás alatt áll, a bizonyítékok elborítják a vádhatóság asztalát. Soha többé nem fog a közeledbe kerülni. Sem ő, sem senki más, aki ártani akarna neked.
Clara hosszan nézett rám. Egy pillanatra megláttam benne azt a kislányt, akivel együtt nőttünk fel, mielőtt az élet elválasztott volna minket egymástól.
– Sajnálom, Leo – mondta, miközben az ujjai a bögre szélét simogatták. – Sajnálom, hogy elszöktem. Sajnálom, hogy azt hittem, ha teljesen kizárlak az életemből, azzal jobb leszek. Azt hittem, ha egy “normális” embert választok, normális életem lesz.
Kinyújtottam a kezem, és megfogtam az övét.
– Nem kell sajnálnod semmit, Clara. Te csak élni akartad a saját életedet. Az egyetlen hiba az volt, hogy azt hitted, egyedül kell cipelned a terhet. Nem számít, milyen messze mész, nem számít, milyen nevet viselsz. A testvéred vagyok. Ez az egyetlen dolog, ami soha nem változik.
