1. RÉSZ

Este 22:17-kor valaki Inés Rivas nevét használta, hogy csalást kövessen el, miközben mezítláb táncolt a cég bulin, anélkül, hogy azt hitte volna, hogy az őt figyelő férfi lesz az egyetlen alibije.

A Gran Hotel de Vigo nappalija a kristálycsillárok alatt ragyogott. A Brétema Hotels igazgatói koccintottak az eredményeikre; Az alkalmazottak mosolyogtak azokra, akik alig tudták a nevüket. Inés, egy 32 éves beszerzési elemző, azért jött, mert a részvétel gyakorlatilag kötelező volt. Sötétkék ruhája szegélyét anyja javította ki, az új cipők pedig széttépték a sarkát.

Teresa, aki 40 éve varrás mások varróműhelyeiben egy Coia-i lakásban, aznap reggel adta neki őket.

“Menj közelebb a főnökökhöz, lányom. A munkát, amit senki sem lát, végül valaki más veszi át.

“Enni fogok kenekét, és busszal visszajövök, anya.”

De azon az éjszakán Inésnek volt mit ünnepelnie. 8 hónapnyi árak átvizsgálása után sikerült elérnie a láncot, hogy jóváhagyjon egy projektet, amely ostrigát vásárol kambadosi termelőktől, sajtokat Arzúából és mézet kis galíciai farmokról. A javaslat csökkentette a költségeket, és stabil szerződéseket adott azoknak a családoknak, akik soha nem tudtak versenyezni a nagy forgalmazókkal.

Amikor a zenekar elkezdett játszani egy régi bolerót, Inés mozdulatlan maradt. Ez volt a dallam, amit Teresa egy kis rádión játszott, miközben hajnalig varrt. Gyerekként Inés elaludt, miközben a gép zörgése és a kávé illata között hallgatta azt a dalt.

Letette az üvegét az ablak mellett, és elment táncolni. Senki sem volt a pályán. Kínosan fordult, nevetett, és amikor a bal cipő megharapta a lábát, levette a 2-t. A cipőjét a kezében tartotta tovább mozgott, pár percig boldog volt, hogy nem kell semmit bizonyítania.

A terem másik végén Adrián Souto, 39 éves, az alapító vezérigazgatója és unokája abbahagyta a befektetésekről szóló beszélgetés hallgatását. Nagymamája, Amalia ugyanazt a bolerót táncolta férjével, mielőtt özvegy lett. Adrián évek óta nem hallotta.