“És aztán?”
“Aztán meglátom, mit csinál.”
“Mi van, ha azt mondja, hogy Brooke-nak szüksége van valamire?”
“Akkor majd mondom neki, hogy jöjjön máskor.”
Megan engem bámult.
“És tényleg így gondolod?”
“Igen. A ház januárban is ott lesz. »
A nappali felé néztem.
“És februárban.”
“És márciusban.”
“Találkozunk jövő karácsonykor.”
“És az azután.”
“A háznak nincs lejárati ideje.”
“A meghívónak sem kell lennie ilyennek.”
Megan egy pillanatra csendben maradt.
“Egész életedben határidőket szabtál erre az egészre.”
“Tudom.”
“Miért változtál most?”
“Mert az időkorlát része büntetés volt.”
Felvonta a szemöldökét.
“És részben azért, hogy megvédjem magam.”
“Igen.”
Mély levegőt vettem.
“Azt akartam, hogy valamit teljesen kihagyjanak, hogy végre megértsék, milyen érzés, amikor miattuk hagyok ki valamit.”
“Ez emberi.”
“Tudom. De építettem egy házat, ahol senkinek sem kell helyet érdemelnie. »
Megan még mindig engem bámult.
“És ha tényleg őszinte vagyok ezzel az ötlettel, el kell döntenem, hogy őszinte vagyok-e, amikor nehéz a helyzet.”
“Még az anyád miatt is?”
“Különösen érte.”
“Még ha egész életedben úgy éreztetett, hogy te vagy vagy a tiéd?”
“Igen.”
“Ez nagy lépés.”
“Tudom. Nem tudom, hogy tényleg képes vagyok-e rá. »
Enyhén mosolyogtam.
“De megpróbálom.”
—
Visszamentünk a bulira.
Terrence mindig tévedett a terherfal kapcsán. Végül elővettem az építész terveit, hogy bebizonyítsam neki. Hosszú ideig figyelte őket, mielőtt kijelentette:
“Legyen így. De az általános elvem továbbra is teljesen érvényes. »
Pete lánya az ablak alatti padok egyikén aludt el.
A zene meglágyult.
Két ember táncolt lassan a konyhában.
A kandallóban lévő tűz kezdett alábbhagyni.
A hegyek láthatatlanná váltak, kivéve a sziluettjüket, amely kiemelkedett a sötét égbolton.
Éjfél körül a vendégek többsége elment. Megan és James maradtak, hogy segítsenek nekem rendet tenni.
Elővettem a telefonomat, és leültem a padra az ablak mellett. A holdfény megmutatta a kinti gerinc megkönnyebbülését.
