Gondolkodás nélkül válaszoltam:
“Olyan otthont akartam teremteni, ahol senkinek nem kell bizonyítania, hogy joga van ott lenni.”
Ezután folytatódott az interjú. Ezután alig gondoltam erre a mondatra.
Három nappal karácsony előtt rezegett a telefonom, miközben a konyhában álltam.
Anya.
Azt hittem, megerősíti az érkezési időt.
Ehelyett az üzenet így szólt:
“Nem fogunk karácsonyra jönni. Brooke-nak szüksége van ügyekre és segítségre a lakásában. Talán még egy hétvége. »*
Kétszer is elolvastam.
Brooke huszonnyolc éves volt.
Volt autója.
Tizenegy percre lakott a szüleimtől.
A szupermarketek nem szolgáltatták be, ami hiányzott otthona körül.
Megnéztem az étkezőasztalt.
Négy készlet evőeszköz.
Apa kávéja a pulton.
Anya mármeládja.
A vendégszobák fent.
Gépeltem be:
“Semmi baj.”
Három szó.
Ugyanazt a választ, amit szinte egész életemben adtam a családomnak.
*Minden rendben van.*
Amikor az igazság az, hogy semmi sem volt rendben.
Három helytartót vettem le az asztalról.
Anya.
Apa.
Brooke.
Aztán elvittem őket a pincébe.
Néhány papír alatt a pulton a gyártócég borítéka volt.
A televíziós műsor.
Szilveszter.
Az Otthonom lenne az utolsó jelentés erről a nemzeti programról.
Gondolkodtam rajta, hogy beszéljek a szüleimmel erről. De azt akartam, hogy először meglássák a házat. Nem akartam, hogy a látogatásuk a televízió vagy a hírnév körül forogjon. Azt akartam, hogy körbejárják a szobákat. Hadd nézzék meg a gerendákat. Hagyd, hogy megálljanak az ablakok előtt. Csak ekkor jöttek rá, hogy mások is felismerték, amit építettem.
De most már nem jöttek.
Semmi sem számított már.
Megan körülbelül négy óra körül érkezett, akárított virágokat vitve a kertjéből és egy házi készítésű pitét.
Egy pillantás az asztalra elég volt számára.
“Lemondták.”
Átadtam neki a telefonomat. Elolvasta az üzenetet.
“A versenyek?”
“Úgy tűnik.”
Tekintete végigpásztázta a konyhát.
Kávé.
Mármelát.
Minden, amit előkészítettem.
Aztán azt mondta:
“Hiányzik nekik.”
“Csak kimaradnak egy vacsoráról.”
“Nem, Miranda.”
Ránéztem.
“Te vagy az, aki hiányzik.”
