A délutáni sós szellő hirtelen megállt a tengerparti ház terasza körül, mintha maga az óceán is visszafojtaná a lélegzetét. A fehér cédrusfa korlátnak támaszkodtam, a hideg jegeskávés poharat a tenyerembe szorítva, miközben néztem, ahogy Richard – Melissa apja – kimért, nehéz léptekkel közeledik a pálmafákkal szegélyezett kocsifelhajtón.
Nem a boldog, nyaralásra érkező rokon arca volt az övé.
A szürke vászoninge gyűrött volt az autópályán töltött hosszú vezetéstől, a válla megfeszült, a kezében pedig nem egy strandtáskát, hanem egy vaskos, fekete bőrmappát szorongatott. Mögötte, a bejárati ajtó előtt a két magas, sötétkék egyenruhás biztonsági őr mozdulatlanul állt, mint két fekete bazalttömb.
Melissa, aki alig tíz perce még arról beszélt a telefonban a barátnőjének, hogy a lenti lakosztályt át kell festeni pasztellkékre, mert „az anyósom ízlése túlságosan régimódi”, most megtorpant a napozóterasz lépcsőjén. A designer napszemüvege lecsúszott az orrára, a szája félig nyitva maradt.
– Apa? – pislogott zavartan Melissa. – Mit csinálsz itt ilyen korán? Azt mondtuk, csak estére gyere, miután anyuval kényelmesen lepakoltok a…
– Hallgass el, Melissa – vágta el a szót Richard. A hangja nem volt hangos, de olyan mély, metsző éle volt, amitől a lánya azonnal elhallgatott.
Brandon ekkor lépett ki a nappaliból, a kezében egy felbontott sörrel. A harmincegy éves fiam, akinek minden lélegzetvételét, iskoláját, egyetemi tandíját és első autóját abból a marketingügynökségből fizettem ki, amit egy rozoga kempingasztalon építettem fel, most megfagyott a küszöbön. Az arca, amely reggel még tele volt azzal a pökhendi magabiztossággal, amikor közölte velem, hogy „menj fel a tetőtérbe, anya, Melissa szüleié a lenti szoba”, egyetlen szempillantás alatt szürkült el.
– Richard… – dadogta Brandon, és a sörösüveg megremegett a kezében. – Te… te nem holnap reggelre beszélted meg a beköltözést?
