– Akkor veszítsétek el, Brandon – mondtam halkan. – Tanuljátok meg, milyen az, amikor a saját munkátokból kell kifizetni a számlákat. Pontosan úgy, ahogy én tettem harminc éven át.
A seriffhelyettes ekkor előrelépett, a fém bilincs halk, éles kattanással csillant meg az övén.
– Mr. Davis, Mrs. Davis. Harminc percük van arra, hogy összeszedjék a személyes ruháikat, és elhagyják a birtokot. Ha fél óra múlva még ezen a telken tartózkodnak, bilincsben viszem el önöket a megyei fogdába.
Richard – aki mindvégig némán, kővé dermedten állt a lépcső alján – lassan felemelte a fejét. Ránézett a síró lányára, majd a porban heverő Brandonra.
– Az én autómba nem ültök be – mondta Richard jeges nyugalommal. – A tizennyolcezer dollárom miatt pedig holnap reggel a családi bírósághoz fordulok, Brandon. Visszafizeted az utolsó centig, ha a saját véredet kell eladnod, akkor is.
Richard megfordult, és anélkül, hogy még egyszer hátranézett volna, elindult a kocsija felé.
A következő fél óra olyan volt, mint egy rossz álom, amelyből lassan eloszlik a köd.
Melissa hisztérikusan, zokogva kapkodta a ruháit a bőröndökbe a földszinti szobában. Brandon némán, lehajtott fejjel cipelte ki a táskákat a kapun kívülre, a járdaszegélyre, mert a seriff még azt sem engedte meg nekik, hogy a kocsijukkal beálljanak a felhajtóra. Egyetlen taxit hívtak. Amikor a sárga autó megállt a pálmafák alatt, Brandon még egyszer visszafordult.
Ott álltam a teraszon, az óceán felé nézve.
A fiam rám nézett, várva egy szót, egyetlen megbocsátó gesztust, egy könnycseppet. De én nem néztem rá. Csak álltam ott, egyenes derékkal, szabadon.
A taxi ajtaja becsapódott. A motor felzúgott, és a hang lassan beleveszett a tengerparti sztráda távoli zajába.
Csend lett.
A seriff és Daniel még maradtak egy fél órát, amíg a lakatos megérkezett, és az összes zárat, a garázskódot és a riasztórendszert lecserélte egy biometrikus, ujjlenyomatos rendszerre, amelyhez kizárólag nekem volt hozzáférésem.
