Emily felemelte a tűzhelyről a ropogós, arany burgonyaserpenyőt, az asztal közepére tette, és leült a szokásos helyére Daniellel szemben.
Gyorsan, szinte gépiesen evett, alig nézett fel a tányérjáról. Emily nem szólt semmit. Egyszerűen csak figyelte őt, egyre biztosabb abban, hogy ez az este nem egy átlagos vacsorával fog véget érni.
Valami járt a fejében.
Végül, miután félretette az üres tányérját, Daniel megköszörülte a torkát.
“Emily,” mondta. “Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam. Meg kell változtatnunk a dolgok működését ebben a házasságban.”
Finoman a kezére támasztotta az állát.
“Mit változtatunk pontosan?”
“Gondolj bele. Majdnem négy éve vagyunk házasok. Pénzt keresel. Pénzt keresek. De mi értelme van, ha még mindig nincs egyetlen háztartási alapunk? Házasok vagyunk, de anyagilag úgy viselkedünk, mint két külön ember.”
“Azért, mert az elejétől fogva megegyeztünk, hogy így csináljuk,” emlékeztette Emily. “Én fedezem a lakás költségeit, az élelmiszereket és a házhoz szükséges dolgok nagy részét. Te intézed a többi számlát. Soha nem panaszkodtál erre a megállapodásra.”
“Most már panaszkodom.”
Először egész este Daniel egyenesen rá nézett.
“Mikor kezded el adni a fizetésedet?”
Emily villája félúton megállt a szájához.
Daniel folytatta, mielőtt válaszolhatott volna.
“Mindezt. Minden dollárt. Így kezelik a nők a pénzt a normális családokban.”
Néhány másodpercig Emily csak bámulta őt.
A legkisebb szórakozottságot kereste az arcán. Talán valami furcsa vicc volt ez. Talán azt várta, hogy nevet.
De Daniel arca teljesen komoly maradt.
“Várj ki,” mondta lassan. “Azt mondod, hogy minden hónapban át kell vinnem neked mindent, amit keresek?”
“Igen.”
“És pontosan mire kéne élnem?”
“Megadom, amire szükséged van.”
Emily pislogott.
“Megadod nekem, amire szükségem van?”
“Élelmiszerre. Ruhák. Amire a nők általában költenek pénzt. Ha szükséged van valamire, kérj tőlem. Gondoskodom róla, hogy elég legyen.”
Óvatosan megismételte a szót.
“Adok?”
Daniel összevonta a szemöldökét.
“Tudod, mire gondolok.”
