I. A Doyle fogadó csendje és Margarita vallomása
A Doyle Fogadó (Posada Doyle) folyosóján hirtelen sűrű, szinte tapintható csend nehezedett a levegőre. Margarita Doyle, a maga hetvenegy évével, mély ráncok barázdálta arcával, de még mindig éles, szigorú tekintettel nézett Clarára. Kezét még mindig a lány karján tartotta, mintha attól tartana, hogy Clara egyszerűen elpárolog a porban.
— Te hoztad magaddal az ő makacsságát is — mondta Margarita halkan, miközben elengedte Clara karját, és kissé meghajlította derekát, hogy visszanyerje egyensúlyát. — Elena soha nem engedte meg senkinek, hogy sajnálja. Amikor 1871 telén megérkezett ide, nem a fagy miatt remegett a keze, hanem a kimerültségtől és a félelemtől.
Hernán ekkor lépett be a kopott, fagerendás előszobába. Kalapját a kezében forgatta, szemei sötéten csillogtak a félhomályban.
— Azt mondtad, beteg volt — szólalt meg Hernán, és a hangja mélyen kongott a mennyezet alatt. — Mi baja volt, Margarita? Miért nem maradt Chihuahua biztonságában, ha egyszer ott volt a családja?
Margarita felsóhajtott, egy nehéz, évtizedes titok terhétől megkönnyebbülve, majd intett a fejével a belső szoba felé.
— Gyertek be. Nem itt fogunk erről beszélni. Az utcán túl sok a fül.
A szoba levegője illatozott a régi papíroktól, a levendulaolajtól és a dohányfüsttől. Margarita egy kopott bőrfotelbe rogyott, míg Clara és Hernán az ablök melletti padra ültek. Margarita kinyitotta azt a régi füzetet, amelyet az előbb a ládából vett elő, és ujjával rákattintott egy sárgult oldalra.
— Itt van — mondta Margarita, mire a papír lágyan zizegett. — Nézzétek meg ezt a bejegyzést. 1871. december 14. Elena nem azért dolgozott éjjel-nappal a varrógép mellett, hogy saját magát tartsa fenn. Minden egyes cent, amit nem evésre költött — sőt, még a kabátod anyagszámlája is, Hernán, amit utólag akartál kifizetni —, azon a héten elindult egy postakocsin Chihuahua felé. Inés Duarténak, a nagynéninek, aki vigyázott a tizenhat éves Clarára.
