III. Az utazás vége és egy új kezdet
Két nappal később a szekér újra útnak indult. A kerékre szerelt bőrpánt, amelyet Clara gyapjúval és lókötéllel erősített meg, stabilan tartotta a járművet. A nap lassan lebukott a dombok mögött, narancssárga és lila árnyalatokba festve az eget.
Nem mentek vissza azonnal Chihuahua városába. Hernán javaslatára először Santa Lucía régi temetőjébe hajtottak, egy csendes, magányos domboldalra, ahol a fák ágai halkan susogtak a szélben. Margarita mondta meg nekik a helyet: egy jeltelen sír, amelyet csak egy kis kőtömb jelölt, de a környéken növő vadon élő kék virágok elárulták, hogy ott valaki mindig gondoskodik a helyről.
Clara letérdelt a fűbe. Megigazította a köpenyét, majd leterítette a földre azt a darab hímzett anyagot, amelyet az anyjától örökölt.
— Nem mondtál el mindent, Anya — mondta halkan a szélbe, miközben a könnyei elárasztották az arcát. — Azt hitted, egyedül kell viselned a terhet. Azt hitted, ha eltitkolod, megmentesz engem. De nem vetted figyelembe, hogy az emberek, akiket az utadon érintettél, nem felejtenek el olyan könnyen.
Hernán csendesen megállt mögötte, egyik kezét a szekér oldalára támasztva, arcán a mély tisztelet és a megbékélés kifejezésével. Nem mondott semmit; szavakra nem volt szükség. A köztük lévő csend most már nem a gyanakvásról vagy a titkokról szólt, hanem arról a közös megértésről, amit csak azok ismernek, akik túléltek egy vihart.
Amikor felálltak, a nap utolsó sugara áttörött a felhők között, megvilágítva az utat, amely észak felé, a hazai tájak felé kanyargott.
— Készen állsz, Clara? — kérdezte Hernán, miközben a gyeplőért nyúlt.
Clara felnézett rá, és a kabátján lévő 7 ágú csillagra pillantott, amely most a lenyugodó nap fényében ragyogott. Megérintette a gallért, amit egykor egy magányos varrónő öltött meg egy hideg téli napon, majd felmászott a bakra.
— Igen, Hernán — felelte határozott hangon. — Menjünk haza.
