II. Az aukció és a múlt árnyai
Az aukció napja szombatra esett. A Posada Doyle udvarán régi székek, rozsdás szerszámok, rézüstök és megsárgult könyvek sorakoztak a poros földön. A helyi lakosok kíváncsian gyűltek össze, de a hangulat inkább volt egy csendes búcsú, mint egy piac. Margarita Doyle úgy döntött, hogy bezárja a fogadót, és a fia birtokára költözik északra.
Clara és Hernán a tornác lépcsőjén álltak, figyelve a tömeget. A levegőt a száraz por és a közelgő eső illata töltötte be.
— Mit fogunk csinálni ezzel az egészet, Hernán? — kérdezte Clara, miközben a kezében tartotta azt a kis füzetet, amelyet Margarita engedett neki elhozni emlékbe. A füzetben ott voltak Elena utolsó hónapjainak feljegyzései, a méretek, a varrási minták és a nevek.
Hernán a horizontot nézte, ahol a sötét felhők lassan gyülekeztek a hegyek mögött.
— Nem tudjuk megváltoztatni azt, amit elhallgatott, Clara. De azt eldönthetjük, mit kezdünk azzal, amit ránk hagyott. Az anyád nem egy adósságot hagyott ránk, hanem egy köteléket. Olyat, amit még az idő sem tudott elszakitani.
A tömegből hirtelen egy idős férfi lépett elő. Don Mateo volt az, a falu egykori kovácsa, aki még emlékezett az 1871-es évekre. Megállt Clara előtt, megemelte a kalapját, és átnyújtott egy kis, rongyba csomagolt tárgyat.
— Ezt a tűpárnát a padláson találtuk, amikor pakoltunk — mondta az öreg, hangja megrepedt a korától. — A te édesanyádé volt. Rajta van a monogramja: E. D. Azt hittem, jobb, ha nálad van, mintsem hogy elárverezzük valamilyen idegennek.
Clara remegő kézzel vette át a kis csomagot. Kibontotta a vásznat: egy kopott, de gondosan megőrzött bársony tűpárna volt benne, benne még mindig egyetlen acél tűvel, amelyen egy darab kék cérna lógott. Olyan volt, mintha Elena csak egy pillanatra tette volna le a munkáját, hogy elmenjen vizet hozni a kútból.
— Köszönöm — suttogta Clara, és a mellkasához szorította a tárgyat.
